Sziasztok!
Nem gondoltam, hogy valaha még írni fogok erre a blogra. 8 év telt már el azóta, hogy befejeztem ezt a fanfictiont, te jó ég, 8 év.
Van itt még valaki? :D Mind felnőttünk már azóta, vagyis részemről inkább csak feljebb, igazán felnőtt talán sosem leszek.
Az ok, amiért írok, egyrészt, hogy megnézzem jár-e még erre valaki, illetve, hogy megosszam veletek, hogy az írás azóta is nagy szenvedélyem, és egy újabb történetbe kezdtem. Nem, ez nem a One Direction-ről szól, teljesen kitalált szereplőkről, de még mindig egy bandáról, ettől az ötlettől nem tudok elszakadni. :)
Emellett habár imádtam írni és visszaolvasni is Lisa történetét, úgy döntöttem felfrissítem kicsit. 8 év alatt változott a felfogásom, és a fogalmazásom is, tehát gondoltam ideje 2020-as köntösbe bújtatni a történetet. Habár a srácok feloszlása óta kicsit fájdalmas is, de a remény hal meg utoljára, lehet lesz még újra One Direction.
Egy szó mint száz, ha anno megfogott téged Lisa története, és szeretnéd újra olvasni egy újabb megvilágításban, tarts velem:
katt és olvass :)
Nem tudom hányan fogjátok ezt elolvasni, de még mindig nagyon hálás vagyok annak a sok pozitívnak, amit anno tőletek kaptam. Szebbé tettétek a tinédzser korom! Köszönöm! :)😌
xx, Adri
Kinézetet készítette: Noricii.
2020. május 9., szombat
2014. február 9., vasárnap
Sziasztok! :)
Valamelyik nap jutott eszembe, hogy van egy félbehagyott blogom, amit itt árválkodik a neten. Újraolvastam, és előjöttek a régi emlékeim ezzel kapcsolatban. Tényleg nagyon jó érzés volt írni nektek, és a visszajelzéseiteket olvasni.
Szóóóval.. egy aprócska kérdés. Van még itt valaki, akit esetleg érdekelne a folytatás? :)
Adri xx
Valamelyik nap jutott eszembe, hogy van egy félbehagyott blogom, amit itt árválkodik a neten. Újraolvastam, és előjöttek a régi emlékeim ezzel kapcsolatban. Tényleg nagyon jó érzés volt írni nektek, és a visszajelzéseiteket olvasni.
Szóóóval.. egy aprócska kérdés. Van még itt valaki, akit esetleg érdekelne a folytatás? :)
Adri xx
2013. augusztus 10., szombat
Sziasztok!
A blog szünetelni fog az elkövetkezendőkben. Szívem szerint bezárni szeretném, de idővel hátha jobban leszek, és újra kedvem támad az írásához.
Nem hoztam részt nagyon régóta, de most már még úgy sem fogok, mivel szörnyű veszteség ért. Nem akarok részletes beszámolót, annyi a lényeg, hogy elvesztettem az édesapámat. Ritka kapcsolat volt közöttünk, és most padlón vagyok.
Remélem megértitek. Bízom benne, hogy egyszer még örömet szerezhetek nektek az írásommal.
Köszönöm az összes kommentet, feliratkozót. Köszönök mindent!
Adri xx
A blog szünetelni fog az elkövetkezendőkben. Szívem szerint bezárni szeretném, de idővel hátha jobban leszek, és újra kedvem támad az írásához.
Nem hoztam részt nagyon régóta, de most már még úgy sem fogok, mivel szörnyű veszteség ért. Nem akarok részletes beszámolót, annyi a lényeg, hogy elvesztettem az édesapámat. Ritka kapcsolat volt közöttünk, és most padlón vagyok.
Remélem megértitek. Bízom benne, hogy egyszer még örömet szerezhetek nektek az írásommal.
Köszönöm az összes kommentet, feliratkozót. Köszönök mindent!
Adri xx
2013. június 30., vasárnap
14.rész
Sziasztok!:) Megjöttem az új résszel, amit a visszajelzések alapján már nagyon vártatok. Június elsején volt az előző rész, most pedig június utolsó napja van. 1 hónap telt el, és ezalatt az egy hónap alatt alig voltam itthon. És már el is indítottam egy számomra fontos témát. Én megértem, hogy hiányzik a rész, hiszen eddig majdnem minden héten volt, és igényelnétek, de megköszönném, ha megértenétek a helyzetem. Nyár van. Nem ülök itthon, és ha itthon is vagyok, nincs mindig kedvem írni. Inkább kint vagyok a napon, nem pedig bent poshadok a szobámban. Megkérném a kedves "Névteleneket", akik talán a legtürelmetlenebbek voltak, hogy ne cseszegessenek, mert van olyan pillanat, amikor teljesen elegem van az egészből, és komolyan elgondolkozom azon, hogy nem folytatom, csak saját magamnak a gépen. Ott senki nem piszkál, hogy nem hozom a részt, akkor írom, amikor akarom. Nagyon megköszönném, ha figyelembe vennétek ezt, és türelmesek lennétek. AKINEK NEM INGE, az elhangzottakat NEM VESZI MAGÁRA.
Remélem a fejezet tetszeni fog, várom a komikat, legyen az pozitív, vagy negatív. További szép nyarat nektek, ha kész vagyok jelentkezem, remélhetőleg nem egy hónap múlva.;) Pusszantás♥
Amint hazaértem, a könyveket leraktam az asztalra, majd
besétáltam a szobámba. A nagy melegnek köszönhetően elég szépen megizzadtam,
ezért valahogy leküzdöttem magamról a rám tapadt ruhákat, majd bebotorkáltam a
fürdőbe, és bevágódtam a zuhany alá. Majdhogynem hideg vizet folyattam magamra,
de a megfázást vagy az eseteleges tüdőgyulladást megelőzően kicsit melegítettem
rajta. A hajamat is bevizeztem, megmosni viszont nem akartam, így amint
végeztem, megtöröltem a törülközővel, és szabadon hagytam, hogy így száradjon
meg. Egy fekete-fehér csíkos, szívvel díszített pólót, és egy farmer shortot
kaptam magamra, majd bekapcsoltam a nappaliban lévő tévét, és az éhesen nyávogó
macskámnak kezdtem keresni valami ennivalót.
Míg a 30-as éveiben járható nő felkonferálta
a következő számot ( Mandinga – Zaleilah ) Amber elé letettem a kis tálkáját,
majd megkerestem a távirányítót, és feljebb vettem a hangerőt. Szerettem ezt a
számot, főleg azért, mert nagyon jót lehet rá táncolni. Még nedves hajamat
ide-oda csapkodtam, miközben a csípőmet megállíthatatlanul ringattam. A szám felénél
már csak ugráltam, de azt is élveztem. Néha kell nekem is a megőrülés, amikor
nem gondolkozok semmit, csak pörgök. Ezt a jó számok tudják kiváltani
belőlem.
Pár perc múlva már a sült krumplimat csináltam, és a friss
kávét főztem le. Míg vártam, hogy a „kiadós” vacsorám hűljön, magam elé húztam
a könyveket, és a legvastagabbat átfutottam. Néhány dolgot már tudtam, amit még
kiskoromban mondott apám a vezetés fontosságáról. Voltak napok, mikor
beültetett az autójába, és egy kihalt útra vitt. Ott az ölébe húzott, s míg ő a
gázt és a féket kezelte, addig én kormányozhattam. Akkora lehettem, mint egy
kesztyű – persze képletesen – mégis imádtam. Aztán ahogy nőttem, eltűntek ezek
a szerethető pillanatok ezzel az emberrel. Megváltozott, és én is. Két foggal
kezdtem csipkedni a krumplit, miközben egy fújtatással arrébb csúsztattam a
könyveket. Az ölembe vettem a tányért, majd a kanapéhoz sétáltam, és beültem a
TV elé. Egy Big Time Rush szám következett, a címét nem hallottam, de már az
első pár másodperce elnyerte a tetszésemet. A fiú bandák közül talán ők voltak
a „kedvenceim”, sok olyan számuk volt, amiket szívesen hallgattam, még a
telefonomra is ráraktam párat. Nálam pedig ez nagy szám, mivel nem vagyok
rajongó típus. Főleg nem a sikítozó, megőrülő, „vegyél feleségül” táblás fajta.
A szám végén a barna hajú nő mosolyogva kezdte legyezni magát.
- Ki az a mostani világban, aki ne szeretné a Big Time Rush
számok közül legalább az egyiket? – vigyorgott – A rajongók nagy örömére a fiúk
holnap esti koncertjére szinte minden jegy elfogyott, hiszen.. ki ne akarna
látni egymás után 2 ilyen szexis fiúcsapatot? A Big Time-os fiúk felpörgetik a hangulatot,
hogy az utánuk következő One Direction-nek már csak zenélnie kelljen, és persze
vigyáznia, hogy egy füstgépbe se szaladjon bele. De haladjunk is a következő
számunkra, ami Austin Mahone – Say You’re Just a Friend.
Egy kis hezitálás után a szobámból kihoztam a laptopot, majd
felmentem az internetre, és rákerestem a holnapi koncertre. Még magam sem tudom
miért váltott ki belőlem érdeklődést, de szívesen meghallgattam volna ezeket a
számokat élőben is. A jegyárusító honlapokon pár órás keresgélés után találtam
még néhány jegyet, viszont egyedül semmiféleképen nem akartam menni. Elővettem
a telefonomat, és tárcsáztam Nikita számát.
- Szia Daina. Mizu? – beszélt vidám hangon. Biztos voltam benne, hogy meglepte a hívásom.
- Szia. Figyelj, holnap estére van valami programod?
- Alszok. – nevetett.
- És az ágyad nem sértődne meg, ha elrabolnálak?
- Hova akarsz vinni?
- Nem szeretnél csatlakozni hozzám egy Bigt Time Rush koncert erejéig?
- Ami után a One Direction lép fel? Úristen, el akartam rá menni, de az összes jegyet elkapkodtál.
- Hát.. én véletlenül találtam kettőt.
- Úristen, ez komoly? Persze hogy van kedvem! De akkor a koncert végéig maradunk, ugye? Aláírást akarok szerezni mind a 9 fiútól. – igazság szerint én csak a BTR koncertet akartam, a másik 5 srácra nem igazán voltam kíváncsi, de mivel Nikita igent mondott, ezért úgy gondoltam, hogy kibírom, míg ott kornyikálnak a színpadon.
- Persze. – mondtam végül.
Másnap a munkaidőm nem igazán telt nyugisan. Rengeteg vendég
volt, de ez még nem is volt annyira durva, viszont kedves kollégám izgalom
kirohanásai, na azok az elviselhetetlen kategóriába tartoztak. A rádióban sok BTR
és 1D számot leadtak az esti koncertnek köszönhetően és Nikita ilyenkor
megbolondult. A műszak végére leszűrtem, hogy mi nem vagyunk egyformák. Ő az a
tipikus „nyalnám Harry 4 mellbimbóját” táblás rajongó. Jó, lehet ez túlzás
volt, de a lényegen nem változtat. A hazafelé vezető úton a számba rágta, hogy
pontban 7:00-kor legyek az albérlet előtt, és onnan futni fogunk (igen, pont
így mondta!) egészen a csarnokig, hogy az elsők között lehessünk, így talán
jobb helyet találva magunknak. Nekem az a kis lelkesedésem is elszállt, amit
tegnap este tapasztaltam, szinte már kedvem sem volt menni. Ettől függetlenül
amint beestem az ajtón, a laptopon kerestem egy BTR lejátszási listát, majd
maximum hangerőre vettem, és az estére hangolódva bevonultam a fürdőbe.
Megfürödtem, hajat mostam, majd beálltam a szekrény elé. Nem akartam
túlöltözni, ezért egy Hollywood-os felsőt, és egy rövidnadrágot vettem fel.
Míg
így este fele is iszonyatosan meleg volt, tehát nem bántam, hogy szinte az
egész hasam kint van. A szememet kihúztam, szempillaspiráloztam, felhúztam a
tornacipőmet, Amber tálját újratöltöttem, majd elköszöntem tőle, bezártam a
házat, és 7:02-kor már az utcán voltam.
- Késtél 2 percet! – morgott Nikita. Nem válaszoltam, csak egy
mosolyt erőltettem magamra. – Ha miattad nem lesz helyünk, megnyúzlak. –
duzzogott, miközben már a csarnok felé (gondolom én) húzott.
- A koncert 58 perc múlva kezdődik. Lesz hely, nyugi. – mintha
meg sem hallotta volna, futni kezdett. Én meg utána. Mit számít, hogy
letusoltam előtte? Majdcsak mindketten leizzadunk, és a szagunk miatt tényleg
lesz helyünk. A saját hülyeségemet megmosolyogtam, majd felzárkóztam a rohanó
lányhoz. Nem volt túlságosan messze a nagy épület, de gyorsan szedtem a
levegőt, mire lefékeztünk a nagyobb sor végén. Felhúzott szemöldökkel mértem
végig a sátrat összepakoló embereket, a már most(!) pityergő rajongókat, és a
táblákat, amelyekkel egész biztosan napokat küszködtek, hogy a legtökéletesebb
legyen.
- Mondtam, hogy sokan lesznek. – tette keresztbe kezeit a
mellettem álló lány.
- Hidd el, nem ezalatt a 2 perc alatt jöttek ide. – erre már
nem válaszolt semmit, talán azért, mert tudta, hogy igazam van. Egy
örökkévalóságnak tűnt, mire már csak 2 ember maradt előttünk. Remegő kézzel adták
oda a nagy fekete ruhás embernek a jegyeiket, s miután az unottan ellenőrizte
őket, sikítva futottak be. Láttam az arcán, miközben odaléptünk elé, hogy várja
a kirohanásomat. – Élvezi a munkáját? – kérdeztem csevegő hangnemben.
Végigmért, talán csak ellenőrizte, hogy ironikusan érdeklődöm-e.
- Nem igazán. – felelt végül.
- Teljesen megértem. – bólintottam, majd elindultam befele.
Szemem sarkából még láttam, hogy a nagy ember egy halvány mosolyt villant, de
hamar le is olvadt az arcáról, amint a következő „Rusher és Directioner” csapat
megérkezett hozzá.
- Az idős pasikra hajtasz? – kérdezte Nikita, miközben hátra
sem pillantott, csak húzott előre a nagy folyosón.
- Jesszusom, dehogy. – nevettem. – Csak átérzem a fájdalmát.
Kész röhej ez a nagy rajongóláz.
- Próbáld megérteni ezeket a lányokat. Nekik ez a 9 srác az
életük. Én tisztelem őket. – az én érzéseim még közel sem jártak a
tisztelethez. Hogy lehetne az életük a 9 idegen srác? Ez olyan, mintha az én
életem a kinti biztonsági lenne. Nem ismerem, ahogy ezek a lányok sem ismerik
ezt a 2 fiúcsapatot. Az interneten kitett információk alapján, aminek
megjegyzem a fele sem igaz, nem lehet megismerni ezeket a fiúkat. Ki tudja
milyen a valódi személyiségük, amit takargatni szeretnének a külvilág elől? – Juj,
nézd! – állt meg hirtelen munkatársam, így csak pár centi választott el minket
a frontális ütközéstől. Időm sem volt megkérdezni, hogy mit kell néznem, ismét
húzni kezdett. Egy nagy ajtón mentünk be, és őszintén mondom, hogy az elém
táruló látványtól egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. A csarnok
belülről hatalmas volt. Nem nagy, nem is óriási, hatalmas! Rengetek ülőhely,
páholy (vagy hogy nevezik ezeket. Nem vagyok otthon a koncertezésben). A
színpad is szép méretekkel rendelkezett. Időm sem volt felocsúdni, ismét futnom
kellett a lelkes lány után. Már nagyon sokan voltak idebent, fogalmam sem volt,
hogyan fog Nikita előrefurakodni. Én szívem szerint nem igazán szerettem volna
kikezdeni ezekkel a rajongókkal, mert a végén még agyonvernek a táblájukkal. Az
elkövetkezendő percekben úgy éreztem magam, mint valami katonai kiképzésen. Futottunk,
székeken ugráltunk, emberek mellett bujkáltunk, és még másztunk is. Nem győztem
mondogatni, hogy „bocsi/elnézést”, mivel Nikita nem foglalkozott a megtaposott
lányokkal, és anyukákkal. Végül fogalmam sincs hogyan sikerült, de az első sor
közepén találtam magam. Ki voltam merülve, de abban biztos voltam, hogy a
legjobb szögből fogom végignézni az egészet.
Fél óra alatt a nagy térség tele lett. Komolyan mondom,
zsúfolásig megtelt. Fel lettem passzírozva a fehér vaskorlátra, szinte hátra
kellett dőlnöm, hogy ne nyomjanak össze. És a fiúk még nincsenek is a
színpadon.. mi lesz ha megjelennek? Talán még sem volt jó ötlet ez az első sor.
A hangulat is fokozatosan nőtt, mellettem nagy-csomóan beszélgettek, énekeltek,
videózták a többi embert, és képeket posztolgattak. Én csak csodálkozva fedeztem
fel a nagy tömeget, még soha életemben nem voltam ennyi ember között. Nikita teljesen fel volt pörögve. A mellette álló másik 3 lánnyal
beszélgetett, mivel mindannyian rajongók voltak, megtalálták a közös hangot.
Ezzel szemben én kicsit elveszve éreztem magam. Csak élőben is meg akartam
hallgatni a BTR számokat, nem vágytam arra, hogy megkaphassam valamelyik
ruhadarabjukat, hogy csak nekem énekeljenek, vagy hogy kiszúrjanak a nagy
tömegben. Viszont nem hangoztattam a gondolatmenetemet az egészségem érdekében.
Megfordulva figyeltem a biztonságiakat – észrevettem a kinti emberkét is –
mikor hatalmas, de tényleg orbitálisan nagy sikítás támadt. Kissé megugrottam,
fogalmam sem volt miért kezdett el bőgni mindenki, vagy miért ugrálnak a
színpadra mutogatva. Előre fordultam, így kiszúrtam a kijelzőn megjelenő
számokat, 1 perctől visszafelé haladva. Tehát 1 perc választott el a totális
megőrüléstől. Akármennyire idegenkedtem ettől az egésztől, én is együtt
számoltam vissza a többi lánnyal, valahogy elragadott a hangulat. 00:00-tól egy
kisfilm indult el, benne azzal a biztonságival, aki odakint szedte a jegyeket.
A BTR-es srácok egy autóban tűntek fel, így még nagyobb megőrülést kiváltva a
tömegből. Pár perc után a fények villogni kezdett, elindult a zene, és megjelent
a négy fiú. Közelebb voltak hozzám, mint gondoltam. Bármennyire is voltam
kívülálló ebből a tömegből, a hangulat magával ragadott, sodródtam az árral, és
Nikitával együtt tomboltam a pörgős számokra.
Reggel Hallie motyogása ébresztett. Fogalmam sincs milyen
pónikról ábrándozott, de rövid idő után meguntam, így kimásztam az ágyból, és
lesétáltam a konyhába. Még csak 9 óra volt, nem igazán tudtam mit csinálni,
ezért megkentem 2 kenyeret Nutellával, majd leültem a TV elé, és a
mesecsatornára vittem. Akárhány éves legyek is, ebből soha nem fogok
kiöregedni. Miután a tálca üres lett, magam mellé tettem, majd a gondolataimba
merültem. Egyből az ugrott be, hogy lassan el kellene kezdeni képeket csinálni
Mike-nak. Ahhoz viszont szükségem van Winterre és Hallie-re is. Szerintem még
ezen a héten megcsináljuk. Hiszen most van kedd, és ma igaz, hogy koncertre kell mennünk,
holnap viszont szabadok vagyunk. Csütörtökön pedig megint mennek valamerre. Tegnap
hallottam, mikor Zayn és Liam elhívta a két lányt. Őszintén szólva egyáltalán
nem örülök annak, hogy Winter azzal az egós gyerekkel megy. Annyira látszik
rajta, hogy ki nem állhatja a húgomat, de ismerem Wint-et. Túlságosan jólelkű
ahhoz, hogy bárkit is eltaszítson magától, hiszen szerinte „mindenki megérdemel
egy második esélyt”. Igaz, a Malik gyerek még az elsőt sem játszotta el, de
közel áll hozzá. És ha megbántja a húgomat, teljes vállszélességgel nekimegyek.
Az elmúlt években csak Ő volt itt nekem, és most is kiáll mellettem, olyan
igazi jó testvér. Ismerem a lelki világát. Nehezen lehet felbosszantani, de ha
az sikerül, akkor ember legyen a talpán, aki állva kibírja a bosszúját.
Megbántani se könnyű, de ha valakinek sikerül, az életben többet fel sem
kaparja a padlóról. Főleg, ha egy olyan ember bántja meg, aki fontos neki. Léptek
zaja rángatott vissza a valóságba. Kicsit hátradöntöttem a fejem, így
szembetaláltam magam egy két lábon járó, félmeztelen, göndör, agyontetovált, hülyén vigyorgó
sráccal. Megállt mellettem, majd alig láthatóan végigmért.
- Nem baj, ha leülök? – mosolygott.
- Felőlem. – rántottam meg a vállam. Felhúzott lábakkal és
keresztbe tett kézzel néztem a TV-t. Próbáltam koncentrálni, de kicsit nehéz
volt úgy, hogy a mellettem ülő, közben egyfolytában bámult. Már ott tartottam,
hogy megkérdezem bambulása miértjét, de megelőzött egy kérdéssel.
- Tényleg modell vagy?
- Aha. – válaszoltam, szememet le nem véve a televízió
képernyőjéről.
- És szereted? – erre már muszáj voltam felé fordulni.
- Szerinted ha nem szeretném, csinálnám? – vontam fel a
szemöldököm. Töprengő arcot vágott, majd halványan elmosolyodott.
- Nekem is sok olyan dolog van, amit nem szeretek, de mégis
csinálom, mert muszáj. Például a filmpremierek, bálok, interjúk. Néha inkább
csak aludnék tovább, de nem lehet. – ironikusan felszisszentem, amint
abbahagyta.
- Ó, te szegény. Igazán megterhelő lehet az életed. Tudod, egy
pillanatig majdnem megsajnáltalak, de inkább mégsem. Neked sem kellene ezt
csinálnod, de gondolom én szeretsz énekelni.. szóval a hobbidból élsz. És ez,
már megbocsáss nem sajnálatra méltó. – álltam fel.
- Érdekes felfogás. – pattant fel ő is. – De ebben is van
hiba. Énekelni tényleg szeretek, de a bálon, filmpremieren és interjún nem
énekelek. Csak mutogatom magam.
- Ez vele jár. Tudtad, mikor belevágtál. Most viseld a
következményeit. – tártam szét a kezeimet.
- Mondhatok bármit, nem fogsz megsajnálni, igaz? – döntötte
oldalra a fejét.
- Eltaláltad. – hagytam rá, majd megfordultam, és elindultam
az emeletre. Szemem sarkából láttam, hogy a göndör végigkísér pillantásával.
Most így visszagondolva, ez a beszélgetés sokkal rosszabbul is végződhetett
volna. Magamhoz képest kedves voltam. Winter szobája előtt elhaladva az ajtót
nyitva találtam, ezért óvatosan benéztem. Húgom már a sötétítőt húzta fel,
ezért benyitottam. - Jó reggelt, napfény. – ültem le az ágyára.
- Ne ijesztgess. – mosolygott, majd odasétált hozzám, és
megölelt.
- Nem állt szándékomban.
- Te beszélgettél az előbb valakivel? – húzódott el, hogy a
szemembe nézzen.
- Aha. A göndörrel. – az álmosság egy másodperc alatt eltűnt
Winter arcáról.
- Te beszélgettél Harry-vel? – vigyorgott boldogan.
- Ne éld bele magad. Ő kezdeményezte, én pedig udvariasan
folytattam, majd le is zártam.
- Büszke vagyok rád. – veregetett vállon. – Apropó.. tudod már
mit veszel fel ma este?
- Hidd el, nem ezen gondolkoztam egész este, és ma se fogok.
Majd fél órával indulás előtt kiválasztok valamit, és kész.
- Pedig én azt hittem együtt fogunk készülődni. –
biggyesztette le alsó ajkát.
- Készülj Hallie-vel. Ő ugyanolyan lelkes a koncerttel
kapcsolatban, mint te. – egy rosszalló pillantás után elindult a fürdő felé,
így én is felálltam, és átmentem a saját szobámba.
A nap hátralevő részében tényleg semmi előkészületet nem
tettem az esti koncert érdekében. A laptop előtt ültem, Zorával játszottam,
segítettem anyának. Hamar eltelt az a pár óra, a fiúknak 5-re kellett menniük,
ezért kajáltak, utána leléptek. Winter és barátnőm teljesen be voltak zsongva,
így beráncigáltak a szobába, hogy segítsek nekik a ruhaválasztásban, nem mintha
egyedül nem tudnák. Mindkettőjüknek kiváló ízlése van, soha nem választanak
mellé. Én csak a bólogatós kutya szerepét játszottam, mindenre rávágtam, hogy
tökéletes. Egy idő után megunták, így elengedtek. Átcsoszogtam a saját
szobámba, majd letusoltam, és megmostam a hajamat. Míg a törülköző szívta
magába a nedvességet, beálltam a szekrényem elé. Valami szépet és csinosat akartam, nem pedig kihívót. Bármennyire nem
volt kedvem menni, mindig adtam a megjelenésemre, és ez most sem volt másképp.
Egy fekete denevérujjas felsőt vettem magamra, majd ráhúztam egy gumis derekú
fekete-fehér párducmintás szoknyát. Cipőnek a sima fekete magassarkút
választottam. A hajamat kivasaltam és leengedve hagytam, a sminket pedig pár
perc alatt megcsináltam.
Átnéztem magam a tükörben, befújtam magam parfümmel,
majd áttipegtem a másik két lányhoz. Szintén ruha volt rajtuk, annyi
különbséggel, hogy Hallie lábán topánka, a megszokott magassarkú helyett.
Miután bezsebeltem és osztottam pár dicséretet, húgommal és barátnőmmel bővülve
lesétáltunk a nappaliba. Anya és Zora éppen akkor lettek készen.
- Annyira szépek vagytok lányok. Csinálok rólatok egy képet! –
gyorsan felvettem kishúgomat, majd pár kép erejéig összeálltunk. A dudálásra
anya eltette a fényképezőgépet, majd kiterelt minket az ajtón. Pár méterrel
arrébb vakuvillanásokat vettem észre, és nem voltam ezzel egyedül. Winter
előresietett, hogy minél hamarabb az autóba legyen, így a nagy darab pasast is
ő köszöntötte leghamarabb. Számíthattam volna a fotósokra, hiszen amióta Louis
itthon van, még jobban figyelt lett ez a ház. Sőt.. nem csak Louis, az egész
One Direction itt lakik. Már csak arra kell várni, hogy a rajongók is
rájöjjenek, és egy huszonnégyben itt szobrozzanak. Miután mind a kocsiban
voltunk a sofőr gázt adott. Szinte kényelembe helyezkednem se volt idő, hamar
megérkeztünk a nagy épülethez. Pár sátort vettem észre, így a grimaszolást
elfojtva szálltam ki Hallie után. Itt még több fotós volt, akik szintén
észrevettek minket, és társaiktól eltérően akikbe szorult annyi udvariasság,
hogy nem másztak a képünkbe, ők igenis megtették. Pár biztonságinak
köszönhetően beverekedtük magunkat, majd egy nagy folyosón álltunk meg. Hosszú lépcsősoron kellett végigmennünk, ami rávezetett egy másik folyosóra,
rengeteg ajtóval. Az „IDEGENEKNEK BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS” táblás mellett
álltunk meg, majd 3 kopogás után bemehettünk. Hatalmas volt a szoba, sőt.. nem
is szoba, hanem terem. Tükrökkel, paravánnal, ruhákkal, sminkekkel, édességgel,
üdítővel, csokival és vízipisztollyal.
- Sziasztok. – pattant fel Louis mosolyogva, majd megölelte
Anyát, Zorát, Winter, még Hallie-t is, aztán elém lépett. Láttam rajta, hogy
nem tudja mit csináljon. Winterre pillantottam, aki könyörgően bámult vissza
rám. Gyorsan mérlegeltem magamban a helyzetet. Ha Louis-t kétségek között
hagyom, talán a koncerten sem lesz az igazi, a drága rajongói pedig elvárnák
tőle. Már lemondóan ellépni készült, de erőt vettem magamon, így óvatosan
odabújtam hozzá. Testtartása meglepett volt, egy pillanatig nem is ölelt
vissza, de amint észbe kapott, izmos karját védelmezően szorította derekamra,
arcát pedig a vállamba fúrta. Mintha olvasott volna a gondolataimban, nem húzta
el, tudta, hogy ez nem béke ölelés volt, csak egy családi, ettől függetlenül
boldog mosoly ült ki az arcára. Az idilli pillanatot az ajtó kicsapódása
zavarta meg, egy rövid, barna hajú férfi lépett be rajta.
- Látom sikeresen megérkezett mindenki. Paul vagyok, a fiúk
menedzsere és testőre. – nyújtott kezet anyának. Szóval ő Paul. Róla már
hallottam egy keveset, egyesek szerint nagyon kedves ember, és szeret a
srácokkal dolgozni. – Ha nem nagy probléma, a fiúknak el kellene kezdeni
próbálni, hiszen 2 és fél óra után színpadon lesz a helyük.
- Ti aztán időben kezditek. – mosolygott Winter.
- Muszáj, ha a maximumot akarjuk kicsikarni belőlük. –
vigyorgott Paul, majd megvárta míg a fiúk libasorban kimennek mellette, majd ő
is távozott.
- Szerintetek ehetek a gumicukorból? – suttogott Hallie.
- Nyugodtan. – vágtam rá, majd én is odasétáltam a csokikhoz,
és kibontottam egy Twix-et. Fogalmam sem volt mit fogunk még itt csinálni 2 és
fél órán keresztül, de amíg van édesség, addig én elleszek csendben.
Belemerültem a karamell ízébe, és minden bizonnyal nem is figyeltem volna a külvilágra, ha Winter le nem ül mellém a kanapéra.
- Megbántad, hogy eljöttél?
- Eddig még nem. – mutattam fel a csokit, mire húgom nevetni
kezdett.
- Szép volt tőled az előbbi gesztus.
- Mármint az ölelés?
- Aha. – mosolygott.
- Ha szembetalálkoztál volna a saját esdekelő szemeiddel, de
is megtetted volna a helyemben.
- Nem csak miattam csináltad. Louis miatt is. Hogy ne legyen
letört.
- Ez nem igaz. – hazudtam. A csokit kezdtem forgatni a
kezemben, mintha annyira érdekelne a kifolyt karamella, de igazából csak
Winterre nem akartam nézni. Nem szoktam a szemébe hazudni senkinek, az nem én
vagyok.
- Ahogy gondolod. Én akkor is láttam, amit láttam. És büszke
vagyok rád. – utolsó mondatánál közelebb hajolt hozzám, és egy cuppanós puszit
nyomott az arcomra.
2013. június 1., szombat
13.rész
Sziasztok!:) Majdnem egy hónap telt el az utolsó kis bejegyzésem óta, az igazság az, hogy hiányoztatok. Nem mondhatnám, hogy hűű de előrehaladtam a részekkel, erről szó sincs.. jó sok minden összejött mostanában, de nem panaszkodom. JÚNIUS 1.. ha a hétvégét nem számoljuk 10 nap van hátra a suliból. Mindjárt nyár, és ez nagyon jó érzés.
A bloggal kapcsolatban, nincs semmi nagy változás, 1 dolgot kivéve. Eddig mindig volt időpont, hogy mikor hozom a következő részt, ezt most megszüntetem. Nincs idegzetem ahhoz, hogy idegeskedjek a beszólások miatt, hogy miért nem hoztam már megint a fejezetet, és hogy miért késtem. Ember vagyok, aki perpillanat elfoglalt, szóval ennek úgymond vége lesz. Amint kész leszek, hozni fogom.:)
Remélem mindenki itt maradt velem, legalábbis a szám alapján biztosan, hiszen már 112 olvasóm van, és rengeteg díjam. Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Remélem a rész tetszeni fog, 10 komment után majd valamikor jelentkezek!
Pusszantás♥
A bloggal kapcsolatban, nincs semmi nagy változás, 1 dolgot kivéve. Eddig mindig volt időpont, hogy mikor hozom a következő részt, ezt most megszüntetem. Nincs idegzetem ahhoz, hogy idegeskedjek a beszólások miatt, hogy miért nem hoztam már megint a fejezetet, és hogy miért késtem. Ember vagyok, aki perpillanat elfoglalt, szóval ennek úgymond vége lesz. Amint kész leszek, hozni fogom.:)
Remélem mindenki itt maradt velem, legalábbis a szám alapján biztosan, hiszen már 112 olvasóm van, és rengeteg díjam. Nagyon-nagyon szépen köszönöm! Remélem a rész tetszeni fog, 10 komment után majd valamikor jelentkezek!
Pusszantás♥
A gyorsétteremben a lég kondinak köszönhetően kellemes idő
volt, amiért a kintről érkező vendéged nagyon hálásak voltak. A nap száz ágról
sütött, tudat alatt már láttam magam, ahogy az udvarunkon napozok, míg anya
mellettem tereget és jóízűen csacsog, pedig tudja, hogy nem igazán figyelek rá,
csak élvezem, ahogy a nap égeti a bőrömet. Ezzel a kis elképzeléssel csak az
volt a baj, hogy már régen nem Párizsban voltam, itt maximum csak az utcára
feküdhetnék ki, és dolgozom, tehát ez a kis illúzió összeférhetetlen a
valósággal. Nem panaszkodom, mivel a forgalom itt talán nagyobb, mint egykori
munkahelyemen, nincs időm unatkozni. Próbálok minden vendéggel közvetlenül
viselkedni, ahogy Josh tanácsolta, de nem olyan könnyű, mint gondoltam, főleg
ha az illető rossz kedvében van és zavarja a mosolygásom, amit valljunk be, én
se nagyon élvezek. Ahogy pár ember távozott, úgy érkezett a vendégek
kétszerese, tehát olyan voltam, mint egy mérgezett egér, mert oda-vissza
szaladgáltam, de az talán picit vigasztalt, hogy Nikita sincs jobb helyzetben.
Mindenki arcáról tükröződött az elégedettség, így büszkén könyveltem el, hogy
az első napomat jól teljesítem, és nem hozok szégyent a párizsiak munkaerejére.
Az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. 4 óra előtt pár perccel az ajtó fölött
levő kis csengő ismét megszólalt, pillantásomat a közeledő két alakra
szegeztem. Kevin udvariasan előreengedte a halványan mosolygó Paz-t, majd
együtt sétáltak oda hozzánk.
Jöttünk felmenteni titeket. – könyökölt a pultra Kevin,
miközben egy sült krumplit vett ki a kis zacskóból. Nikita a kezére csapott,
akár egy rossz gyereknek, majd kivitte a rendelést, ami most egy krumplival
kevesebb lett a megérdemeltnél, de a vendégnek ez bizonyára nem fog feltűnni.
Amint visszaért hozzánk, egy aprót sóhajtott.
- Menjetek átöltözni, addig még tartjuk a frontot, aztán ti
jöttök. – hessegette be őket a vörös hajú lány.
Nem telt bele sok időbe, újra megjelentek. A szürke színű szekrénybe
bepakoltam az itteni cuccaimat, majd bezártam azt. – Várj, Daina. – A hang
irányába fordultam, és a lábait gyorsan szedő Nikita felé néztem várakozóan.
- Igen?
- Ha nincs semmi dolgod, akkor szívesen odaadom most a
könyveket. – mosolygott rám várakozóan.
- Végül is ráérek. – bólintottam egyet, mire a mellettem álló
lány boldogan megragadta a karom, és húzni kezdett kifelé. Paz és Kevin
ugyanolyan hiperaktivitással dolgoztak mint mi, látszólag már hozzá voltak
szokva ehhez az egészhez. A Paz arcán trónoló mosoly meglepett, kimondottan
őszintére sikeredett. Elköszöntünk tőlük, majd kiléptünk a szó szerint forró
utcára. 2 perc után olyan melegem volt, hogy legszívesebben lihegtem volna, de
mivel nem vagyok kutya, semmit nem értem volna vele. Hétfőhöz híven sok ember
volt az utcán és a forgalom is már-már veszélyesnek hatott. A zebrán majdhogynem
futni kellett, közben arra is odafigyelve, hogy nehogy elsodorjon minket a nagy
tömeg. Párizsban is sokszor volt ekkora forgalom, köszönhetően a turistáknak,
de voltak azért néha nyugis napok is, amit most így elnézve, nem vagyok benne biztos,
hogy Londonban is tapasztalni fogok. 10-15 perc gyaloglás után egy csinos kis
kertes házhoz érkeztünk. A zöld gyep gondosan nyírva, a kertben pedig
szebbnél-szebb virágok nyíltak. Az egész környezet barátságosnak tűnt. Nikita
pár pillanatig a kulcsokkal küszködött, aztán kinyitotta a barna bejárati
ajtót, egy biztató mosoly után megindult előre, és balra kanyarodva el is tűnt.
Kissé bizonytalanul léptem be a házba. Jobb kéz felől egy lépcső vezetett
felfele, előttem egy nappali volt, de mégis az ellenkező irányba indultam,
amerre Nikita is eltűnt pár perce. Mint később rájöttem egy konyha volt itt,
csillogó bútorokkal és tányérokkal. Igazán szép volt ez a lakás.
- Egyedül laksz? – néztem még egyszer körbe.
- Igen. – bukkant fel. Meglepettségemet nem tudtam takargatni,
amit bizonyára ő is észrevett. – A házat a szüleim vették nekem 18.
születésnapomra. A saját pénzemből esélytelen lett volna ilyen nagy lakást
vásárolni. Szokatlan is volt eleinte, de legalább Ginny boldogított.
- Ginny? Nem azt mondtad, hogy egyedül.. – a mondatomat egy
vidám ugatás törte meg, és egy nagy, fekete-fehér kutya dörgölőzött gazdája
lábához, majd miután engem is észrevett, odarohant hozzám.
- Daina, ő Ginny. – mutatta be házi kedvencét, aki már egy
kilónyi szőrt hagyott a nadrágomon, de feleslegesnek találtam, hogy emiatt parádézzak.
Nem igazán rajongtam a kutyákért, főleg nem a nagytestűekért, ezért csak
óvatosan paskoltam meg a feje tetejét. Először a fölöttem lakó néni, most meg
Nikita. Londonban mindenkinek kutyája van? – Jól van Ginny, elég lesz már. –
vezette ki a kutyát, majd visszasétált hozzám. – Kérsz valamit inni? Kapucsínó,
kávé?
- Egy kapucsínó jól esne, köszi.
- Ülj le nyugodtan. – bökött fejével a halványbarna székre.
Miután leültem, elővettem a telefonomat és amint meggyőződtem, hogy senkinek
nem hiányoztam, pillantásomat a koncentráló Nikitára emeltem.
- Amíg ez fő – bökött fejével a víz felé – addig lehozom a
könyveket. – indult el a lépcső felé. 4 vastag kötettel tért vissza, amit
magamban egy fáradt nyögéssel díjaztam. Azt mindet meg kell majd tanulnom? –
Tessék. – tette le mellém, majd elkészítette a forró italt, és azt is a kezembe
nyomta. - Mesélj magadról, hiszen nem
igazán ismerlek. – lenyeltem a számban levő forró kortyot, majd kihúztam magam
egy picit.
- Oké. – simítottam fülem mögé egy tincset. – A teljes nevem
Daina Westerfield, Párizsból jöttem, de ezt már biztosan tudtad. – mindig is
utáltam magamról mesélni. – Nincs testvérem, csak egy macskám, Amber.
- Őt is hoztad magaddal?
- Igen. Kellett a társaság. – rántottam meg a vállam.
- Hol laksz amúgy?
- Albérletben. Az utca nevét ne kérdezd, eddig még nem
figyeltem. – Nikita nevetett egy kicsit, aztán ismét beleivott a kapucsínójába.
– Nem nagyon tudok izgalmas dolgokat mondani magamról, inkább mesélj te.
- Nikita Green a teljes nevem, a hozzám közel állók becézni
szoktak, szóval ha szeretnéd te is megteheted.
- És hogy becéznek?
- Kita, Niki, Nita, ahogy jól esik. – bólintottam, ezért
folytatta. – Van egy húgom Addie, és egy öcsém Daniel. 2 éve költöztünk
Londonba, azelőtt Miami-ban éltünk.
- Hűha. – bólintottam elismerően.
- Ugye? – vigyorgott. – Nagyon szerettem ott lakni, főleg a
tengerparton szörföző izmos és barna pasik miatt. – kacsintott viccesen.
- Hamar hozzászoktál Londonhoz? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Nem mondhatnám. Eleve nem akartam ideköltözni, csak a
szüleim kaptak egy nagyon jó állást, ezért jöttünk ide. De fél év után már
vérbeli Londoni lakosnak számítottam. És te, szeretsz itt élni?
- Nem olyan rossz, de szívesen visszaköltöznék Párizsba. –
vallottam be őszintén. Kiittam a bögre tartalmát, majd felálltam és a könyveket
a kezembe vettem. – Köszi ezeket. – mutattam le. – Meg a kapucsínót.
- Nagyon szívesen. Ha valami baj van, vagy segítség kell, vagy
csak társaságra vágysz, akkor szólj. – kísért ki.
- Szia. – köszöntem el, majd kiléptem a házból, és elindultam
előre. Nem voltam biztos benne, hogy vissza fogok találni az albérlethez, de az
ösztöneimre hallgatva jobbra indultam el. Próba szerencse.
- Louis, mássz le arról a rúdról!
- De olyan király, innen sokkal több mindent lehet látni!
- Nem mondom még egyszer, Tomlinson! – Paul a fényes cső alatt
állt, és onnan várta, hogy Louis egy sértődött fújtatás után lecsússzon.
- Ha felmásznál, te is tudnád milyen jó ott fent.
- Csakhogy én nem vagyok olyan őrült mint te, és nem mászok
fel mindenhova.
- De én szeretek mászni. – vágta rá Lou.
- El mesélhetne róla, mi? – vigyorgott Harry. Kezdetét vette
Larry párosunk fogócskája, amit eleinte Paul próbált megakadályozni, de aztán rájött,
hogy úgysem fog neki menni, ezért odasétált Liam-hez, Zayn-hez és hozzám.
- Most őszintén, mivel érdemeltem én ezt ki? – bökött a két
visító srácra.
- Tudom, hogy szereted a munkádat. – veregette meg a vállát
Zayn. Pár perc után a két jómadár lihegve állt meg mellettünk.
- A műsorról annyit, hogy remélem mindent így fogtok csinálni.
Nem kötök bele semmibe, ami ritka, szóval élvezzétek ki.
- Nem mentem bele egyik füstgépbe sem. – húzta ki magát
büszkén Harry.
- Még ne kiabáld el. – nevetett Liam.
- Van itt még valami, srácok. – vette elő menedzserünk a jól
ismert kis naptárát, ami mindig azt jelentette, hogy valahol ott kell lennünk.
– 3 nap múlva, azaz Csütörtök este lenne egy filmpremier, amin meg kellene
jelennetek, azt követően pedig egy bál szerűség. Tudjátok, puccos ruha, jó
modor – itt jelentőségteljesen Harry-re és Louis-ra nézett -.
- Miért csak mindig minket piszkálsz? Niall is sűrűn leégeti
magát.
- Hé. – néztem rá csúnyán.
- Például mikor leverte a puncsos tálat. Az hangosan széttört,
a puncs ráömlött pár kiöltözött nőre, Niall pedig csak nevetett. Mi ilyet soha
nem csinálunk! – érvelt Harry ellenem.
- Ilyet nem, csak leszakítjátok a függönyt, meg majdnem
meggyújtjátok az asztalterítőt. – vigyorgott Liam.
- Jó, elég legyen. – emelte fel a kezét Paul, mikor látta,
hogy már szólásra nyitom a számat. – A lényeg az, hogy az ilyen eseményekhez
általában nem kellemes emlékek fűznek minket, éppen ezért legyetek szívesek nem
feltűnést kelteni. És szerezzetek magatoknak kísérőt.
- Kísérőt? – kapta fel a fejét Zayn.
- Igen, muszáj, mindenki úgy fog menni.
- Az remek. – fújtatott.
- Ez van, fiúk. Nagyjából ennyi, bár jövő héten lesznek
interjúitok, de az még a jövő zenéje, egyelőre ezt a pár napot éljük túl.
Holnap pontban 5 órára legyetek itt. A családod akkor jönni fog? – fordult
Lou-hoz.
- I-igen, úgy néz ki. – válaszolt bizonytalanul, miközben az
előbbi jókedvű mosoly eltűnt arcáról.
- Értük a kocsi 6 órakor fog menni, így még időben be tudnak
jönni anélkül, hogy a rajongók és a fotósok letámadják őket. 8 órakor a Big
Time Rush kezd, ti pedig 9-kor következtek. Minden világos? – körbevezette
rajtunk a pillantását, aztán ismét szólásra nyitotta a száját. – Helyes. Nekem
most mennem kell, legyetek jók. – elköszönt, aztán eltűnt. Öten maradtunk a
nagy csarnokban, a zenekar is lelépett. Csendben bámultunk magunk elé, én nem
is igazán akartam megszólalni.
- Akkora hülyeség ez a kísérős dolog. Az oké, hogy Louis El-el
megy, de mi kivel menjünk? – vakarta meg tarkóját Zayn.
- Ez a bajom nekem is. Danielle-el most szakítottam, bunkóság
lenne megkérnem rá. Ráadásul szerintem most is úton van az X-Faktorral. – nekem
szerencsére nem voltak ilyen problémáim. Igaz, hogy szingliként éltem én is, de
a drága unokatestvéremre mindig számíthattam, imádott puccos ruhákba beöltözni,
és a kamerák kereszttüzében lenni. A srácok agyaltak mellettem, egészen
biztosan azokon a lányokon, akik szívesen megjelennének mellettük. Eleinte én
is próbálkoztam, de aztán gondolataim elkanyarodtak, és képtelen voltam a
fontos dolgokra koncentrálni.
- És a húgaid? – kapta fel Harry a fejét.
- Hát persze. – nevetett keserűen Zayn. – Szerinted Lou húgai
elvállalnák? Ha nem tűnt volna fel, ki sem állhatnak minket!
- De Winter jó fej. – érvelt tovább Harry.
- Teena is az. – jegyezte meg Lou, de erősítést senkitől nem
kapott, mindannyian csendben maradtunk. – Vagyis most nem, de alapjáraton az.
- Meg kell kérdezni Winter, hogy elmenne-e valamelyikünkkel. –
terelte el a témát Liam.
- Mi az, hogy valamelyikünkkel? Az én ötletem volt! Ha Winter
igent mondd, akkor velem fog jönni!
- Remek. Akkor a te problémád már meg van oldva, nem mintha
nem lenne egy csinos nővéred, és még egy csomó lányhaverod, akik a legkisebb füttyszóra
is segítenének neked! – hadarta el Zayn.
- Szóval te akarsz Winterrel menni. – vigyorgott göndör
barátom.
- Mi? Nem! Nem úgy értettem, csak..
- Teljesen mindegy, hogy értetted, most ne akadjunk fönt ezen.
Tegyük fel, hogy Winter igent mond. Még mindig kell találnunk 2 lányt! – mint általában,
most is Liam esze volt a legélesebb.
- Talán Gemma tényleg el tudna jönni velem. Megkérdezhetem.
- Remek. – sóhajtottam. – Akkor már csak 1 lány kell.
- Hallie! – csettintett Lou.
- Mi? – reagáltam sértetten. – Ezt te sem gondolhatod
komolyan.
- Most mi a baj, Niall? Én megkérhetném, nekem semmi bajom
sincs vele. – mosolygott Liam a tipikus „minden meg van oldva”
arckifejezésével.
- Felőlem. – horkantottam.
- Na jó, akkor most induljunk haza, a lányokat még rá kellene
beszélni, mert ha nemet mondanak, akkor sürgősen gondolkozni kell. – lassan sétáltam
a kocsi fele, miközben elővettem a telefonomat, hogy írjak egy SMS-t.
Londonban, Csütörtök
este, Filmpremier aztán Bál. Számíthatok rád?
Niall
xx.
Bármit, az én drága
unokabátyámnak. Este hívj fel, és megbeszéljük a részleteket.
Audrey xx.
Egész nap a szobámat takarítottam, ami valljuk be nem kis
feladat volt, ugyanis nem igazán vagyok arról híres, hogy túlzásba vinném a
rendrakást. Mindig megtalálom azt ami kell, de a kupi csak akkor kezd zavarni,
ha nem férek tőle. Rendetlen vagyok, ez a helyzet. Az átszűrődő hangok alapján
Teena és Hallie filmet néztek Zorával, anya pedig munkában volt. Miután az
utolsó könyv is a polcon volt, és a szobám csillogott-villogott, fáradtan
dőltem le az ágyra. Nem igazán érdekelt, hogy ezzel most a saját munkámat
rontom el, mert szépen megágyaztam.. kimerült voltam, és nem vágytam semmi
másra, csak hogy aludhassak egyet. Valahogy betakartam magam, aztán oldalra
fordultam és becsuktam a szemem. Mint mindig, most is akkor hallottam meg a
nevemet, mikor a mély alvás már csak pár másodpercre volt. Hisztisen nyávogva
ugrottam ki a meleg paplan közül, és a szédüléssel küszködve másztam le a
lépcsőn. A nappali megtelt az 5 sráccal, akik egészen idáig próbán voltak,
bátyám pedig engem várt. Ezek szerint ő hívott.
- Ennyire.. – mutattam hüvelyk és mutatóujjammal – ennyire voltam
az alvástól, Louis.
- Bocsi, kiscsaj, de lenne hozzád egy fontos kérdésünk. –
bökött fejével a minket néző fiúkra.
- Mi az a fontos kérdés?
- Zayn, eljött a te időd. – vigyorgott Harry.
- Fogd be. – morgott Zayn, aztán a telefonjáról rám emelte
pillantását. Még mindig kíváncsian várakoztam. – Szóval.. – állt fel, bár
látszott rajta, hogy az egészhez semmi kedve. – Csütörtökön este meg kell
jelennünk egy filmpremieren, azután pedig egy bálon. – hatásszünetet tartott,
várta, hogy feldolgozzam az információkat. – És kísérővel kell megjelennünk. –
megállt, látszólag nem is akarta folytatni.
- És mi az a fontos kérdés? – vontam fel a szemöldököm. A
felállított hajú srác csak grimaszolt egy fájdalmasat.
- Eljönnél velem, Winter? – a végére megpróbált összehozni egy
mosolyt, ami valljuk be, nem igazán sikerült neki. Szívem szerint azonnal nemet
mondtam volna. A leghatározottabb nemet, amit ember mondhat, de nem akartam a
pácban hagyni Zayn-t, még ha nem is igazán szimpatizál velem rejtélyes okok
miatt.
- Öhm, aha. – bólintottam határozatlanul.
- Kösz. – biccentett a fejével, aztán Liam-hez fordult. – Te jössz.
- Lehívnád Hallie-t? – nézett rám az említett.
- HALLIE! – kiáltottam, mire Lou a füléhez kapott ijedten.
- Ezt mi is meg tudtuk volna csinálni. – nézett rám csúnyán.
- Nem volt kedvem lépcsőzni. – rántottam meg a vállam.
- Szóltatok? – jelent meg Vöröske a korlátnál.
- Igen. Gyere egy kicsit. – lefutott a lépcsőn, majd
lefékezett előttem. Szemem sarkából láttam, hogy Teena is megjelenik az
emeleten.
- Mi az? – mosolygott vidáman.
- Figyelj Hallie – vette át a szót Liam – Csütörtökön egy
filmpremierre kell mennünk, azt követően pedig egy bálba. Mivel nincs olyan
ismerősöm, akit elhívhatnék kísérőnek, így rád gondoltam. Eljössz velem?
- Persze! – vágta rá barátnőm a legőszintébb lelkesedéssel.
Neki ez buli volt, imádott a kamerák kereszttüzében lenni. Velem ellentétben.
- Köszi. – mosolygott Liam, és Ő is őszintén. Úgy látszik Zayn
azért hívott engem, mert én is olyan negatív vagyok, mint Ő.
- Megmentettetek minket, csajok. – sóhajtott Louis, aztán
jelentőségteljesen intett a szemével, és elindult kifele. Végigsimítottam
Hallie karján, aztán követtem a medencéhez. – Segítened kell, Winter! – fordult
felém kétségbeesett szemekkel.
- Mert most nem azt csináltam? – mosolyogtam megnyugtatóan.
- Beszélned kell Teenával! Azt akarom, hogy ott legyen holnap!
- Louis.. – húztam el a szám. – Már próbáltam, és nem
sikerült.
- Kérlek. – lépett hozzám, és megfogta a kezem. – Megkérem én,
csak biztosítsd be, hogy igent mondjon. Beszéld rá, aztán szólj nekem. – pár pillanatig
csak bámultam kék szemeibe, aztán megadóan sóhajtottam.
- Nem ígérek semmit, Lou. Teena sokkal makacsabb, mint
gondoltam.
- Úgyis meg tudod csinálni, csak legyél hatásos. Az erő veled
van. – kezdte masszírozni a vállamat.
- Ettől nem lesz jobb. – nevettem, miközben visszamentünk a
házba. A fiúk a konyhában voltak, Hallie Zorával játszott, Teenának pedig
híre-hamva sem volt. Felsétáltam az emeletre, és a fehér ajtón kopogtam párat.
Az pár pillanat múlva kinyílt résnyire, és nővérem nézett végig rajtam.
- Winter. – állt arrébb az útból, majd leült az ágyra, és rám
nézett ártatlan barna szemeivel. Legalábbis úgy intézte, hogy nagy szemei
ártatlannak tűnjenek.
- Teena, kérlek, gyere el a holnapi koncertre.
- Mondtam már, hogy nem fogok. – vágta rá határozottan.
- Csak hallgass végig, jó? – bólintott, ezért nagy levegőt
vettem. – Tudom, hogy haragszol Louis-ra. Tudom, hogy nem csíped a fiúkat, azt
is tudom, hogy nem akarsz a közelükbe menni, sem a sikítozó rajongóknak, de ne
okozz csalódást Louis-nak, kérlek. Tudom, Ő pont ezt tette veled, velünk, de ez
a koncert nagyon fontos Neki. Ha nem is békülsz ki Vele, csak gyere el. Kérlek!
A testvéred vagyok, ha másért nem is, akkor az én kedvemért. Sok dologban
segítettem már neked, most te is legyél segítőkész, és gyere el. - hadartam egy
szuszra.
- Szóval zsarolni próbálsz. – bólogatott elismerően.
- Nevezd, aminek akarod, csak ígérd meg, hogy ha Louis
megkérdezi, igent mondasz rá. – nem szólalt meg, csak a szemembe bámult. Szinte
hallottam agytekervényei forgását, megvártam, míg átrágja magát mindenen.
- Legyen. – sóhajtott, mire ugrottam egy aprót. – DE! –
pattant fel. – Ez nem jelenti azt, hogy minden el van felejtve. Nem fogok
sikítozva kalimpálni, míg ez az öt majom a színpadon ugrál, és amint vége az
egésznek, azonnal jövök haza.
- Imádlak. – öleltem meg.
- Tudom. – morogta, de azért visszaölelt.
- Akkor, mehetünk Louis-hoz? Ígérd meg, hogy kedves leszel!
- Nem gondolod kicsi lány, hogy túl sokat kérsz?
- Teena. – szóltam rá fenyegetően.
- Jól van, kedves leszek.
- Majd odafigyelek. – toltam meg magam előtt. A lépcsőn
sétálva hallottam a többiek nevetgélést, de amint megjelentünk előttük,
egyszerre hallgattak el, és kíváncsian néztek felénk. Alig láthatóan
rákacsintottam Lou-ra, aki fújt egy nagyot, majd odalépett Teena elé. Mindenki
feszülten figyelt.
- Holnap eljössz a koncertre, Teena? – lehet, hogy csak nekem
tűnt fel, de Loui hangja kicsit megremegett. Választ nem kapott azonnal, és már
arra készültem, hogy erősen rátaposok nővérem lábára, de végül megemberelte
magát.
- Elmegyek, Louis. – bólintott. Láttam rajta, hogy a nyelve
hegyén van még valami, és azon gondolkozik, hogy mondja-e, de végül csak vállon
veregette bátyánkat, és megfordulva rám nézett. Némán tátogva kérdezte: Így
megfelelt? Választ nem is várta sétált el mellettem, és csatlakozott a
Hallie-Zora pároshoz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)