11. rész

Sziasztok!:)
Megint késtem, de most csak azért, mert sehogy sem akarta feltölteni a gondolatjeleket, 40 perce ezzel szórakozok, szóval most kicsit ingerült vagyok. A rész azért remélem tetszeni fog nektek.:) Köszönöm a díjakat, a 11 kommentet, és a 89 rendszeres olvasót. Szeretlek titeket.♥
A visszajelzéseknek mindig örülök, lepjetek meg jó sokkal!:) xoxo♥

 Fél 12-kor óvatosan felkönyököltem az ágyamban és a támla fölött a mélyeket szuszogó haveromat kezdtem kémlelni. Biztos voltam benne hogy alszik, már csomó intim titkot elmotyogott az Eleanor-ral töltött közös óráiból, pedig tényleg nem szeretném őket tudni.

 Tisztában voltam vele, hogy egy órám van elkészülni, ezért nagyon óvatosnak kellett lennem, nem akartam kapkodni. A szobában félhomály volt, mivel megkértem Louis-t, hogy ne húzzuk le a rolót, szeretném kicsit nézni a csillagokat. Hát persze.. A telefonomon a legalacsonyabbra vettem a világítást, és azzal a kezemben ültem fel. Alig hogy felálltam, az ágy hatalmasat reccsent, Lou mocorogni kezdett. Én pedig álltam ott berogyasztott térdekkel, kikerekedett szemekkel, és vártam a fejleményeket. A vállam fölött átnéztem: szerencsére Louis semmit nem vett észre, csak a hasára feküdt. Lábujjhegyen indultam meg a bőröndöm felé, ugyanis mögé tettem be a ruhámat, míg barátom a zuhanyzással volt elfoglalva. Könnyű dolgom volt mivel meztelenül alszok, így csak magamra kellett rángatni a bokszert, a fekete farmert, és a fehér, V nyakú pólót. Az övvel szerencsétlenkedtem kicsit, zörgött, nem találtam a megfelelő lyukat, pedig nem egyszer öltöztem már sötétben, köszönhetően múltamnak, amire nem éppen vagyok túlságosan büszke. Besettenkedtem a fürdőbe, a kisebb fényben belőttem a hajam, nagyon halkan megmostam a fogam és befújtam magam. Miután úgymond minden tetszett, amit láttam, elindultam kifele. Az éles sípolásra majdnem bezuhantam a tusolókabinba, éppen meg tudtam kapaszkodni a falban. Amint visszatornáztam magam eredeti helyzetembe, leguggoltam.

 - Egy gumikacsa? – suttogtam magam elé. – Ez most komoly? – dobtam a sarokba, mire az még egyet sípolt. Már csak a fejemet tudtam fogni: ilyen peches is csak én lehetek. Zayn-nek ez sokkal egyszerűbb. Egyedül van a szobába, a földszinten csak Zora és Julie alszik. Szó szerint kimásztam a fürdőszobából, és az ágyamhoz sétáltam. Hiába nézett hülyének Zayn, a párnás megoldás szerintem nagyon jó ötlet. Még tavaly vettem magamnak egy fekete parókát, azt raktam a fejem helyére; Louis kómásan úgysem fogja érzékelni a színeket. A zsebembe tettem a telefonomat és egy óvszert, eleve mégiscsak pasi vagyok, mindenhova viszek magammal. Utoljára körbenéztem, és mivel már negyed 1 volt, elindultam kifelé. Ezzel az ajtóval bajlódtam a legtöbbet, minden milliméternél megnyikordult. Nappal persze nem csinálta ezt. A végén minden mindegy alapon gyorsan csuktam be, és vártam pár percet. Minden csendes maradt, ezért elindultam a többi szoba felé. Teena szobájából halk nevetés hallatszódott, biztos voltam benne, hogy Hallie az. Winter nagyon csendben volt, talán túlságosan is csendben, ezért óvatosan benyitottam. Korom sötét volt a szobában, de a paplan alatt tisztán látszott, hogy fekszik valaki, így nem kémkedtem tovább, elindultam lefele. Alig hogy ráléptem az első lépcsőfokra, az nagyot reccsent.

 - Hogy az a.. – fogtam be a számat. Fújtattam egy nagyot, aztán megpróbáltam tovább haladni. Recsegett, nyikorgott, mindenféle hangot kiadott, komolyan mondom már röhöghetnékem volt ezen az abszurd helyzeten. 6-7 perc küszködés után Zayn ajtaja előtt álltam, a kezem már a kilincsen volt, mikor az gyorsan kinyílt, a fekete hajú srác arcán pedig láttam, hogy menten felordít, ezért ezt megelőzve, kezemet gyorsan szájára nyomtam.

 - Ne rontsd el a hajam, tudod milyen sokat küszködtem vele? – szidott le suttogva, míg becsukta az ajtót. - Miért nem vártad meg, hogy hívjalak?

 - Most már mindegy. – legyintettem.

 - Simán ment minden?

 - Fogjuk rá. De Louis nem vett észre semmit.

 - Akkor indulhatunk? – csak bólintottam, így a kijárat felé ment. Számítottunk rá, hogy zárva lesz, ezért az egyik virágcserepet elkezdtük kutatni.

 - Na jó, ebbe nincs. – mondtam ingerülten. – Biztos jól megfigyelted?

 - Akkor lehet a másikban van.

 - Zayn, itt összesen.. – számoltam meg gyorsan – 8 virág van! Ezt most mindet turkáljam át?

 - Kibírod, nem? A fele az enyém. – indult el. Ahogy a nedves fölben keresgéltem, próbáltam nem gondolni semmire, csak keresni azt a nyomorult kulcsot. A kezem tiszta fekete volt, Zayn-é is, a virágok elfogytak, de a kulcs sehol nem volt. Végső elkeseredésemben felemeltem a lábtörlőt.

 - Véletlenül nem ez az? – néztem idegesen barátomra, aki csak zavartan megvakarta a tarkóját, majd halkan nevetni kezdett. – Szóval jól megfigyelted, igaz?! – ütöttem vállába. Kinyitotta az ajtót, kisurrantunk, majd gyorsan visszazárta, a kulcsot pedig zsebre tette. – Bazdmeg Zayn, tiszta földszagú a kezem. Mintha egy botanikus kertben dolgoznék. A csajok ezt nem találják szexinek. – beszéltem most már normál hangnemben. Ő csak röhögött rajtam, és hátra-hátrapillantott. Nem igazán voltunk jártasak ezen a környéken, ezért csak járkáltunk egyik utcán le, a másikon fel, de egy szórakozóhelyet sem találtunk. Végül egy csinos kis kocsmába mentünk be és kértünk egy-egy rövidet. Ezzel a hellyel csak annyi volt a baj, hogy egy csaj sem volt, kivétel pár öreg nénit. Azért ennyire én sem szeretem az idős nőket.

 - Legalább van pia. – bökött oldalba Zayn, egyfajta vigasztalásképp. Egy nagyobb férfi csoport eléggé szeme szúrt, feltűnően tekintgettek felénk.

 - Te.. azok miért bámulnak ennyire? – súgtam oda Zayn-nek, aki óvatosan hátrafordult. – Mondd, hogy nem egy buzi bárban vagyunk. – barátom csak röhögni kezdett.

 - Biztos irigykednek, mert nekünk még van hajunk. – felnevettem.

 - Hé, ti. – jött a megszólítás mögülünk. Egyszerre fordultunk meg: 5-6 kigyúrt felsőtestű, erősen kopaszodó, tetkós, illuminált férfival néztünk szembe. – Nem ti vagytok azok az énekesek? Valami Henrik, meg Zack.

 - Zayn. – javította ki bandatársam.

 - Harry. – csatlakoztam én is.

 - Az teljesen mindegy. – legyintett az egyik, aki látszólag egyfajta bandavezér volt. – Mennyi pénz van nálatok? – óvatosan Zayn-re néztem. Biztos voltam benne, hogy egyre gondolunk, ezek a mondatok soha nem kezdődnek jól.

 - Nekünk mennünk kell. – rugaszkodtam el a pulttól.

 - Na, ne olyan sietősen. – nyomott vissza mellkasomnál fogva izomagy kapitány. – Nem akarunk balhét. Ha tudtok adni pénzt, nem rendezzük át a csinos kis sztárfejeteket. – szememmel gyorsan felmértem a terepet. Mindegyik nagy terpeszben állt, szorosan egymás mellett.

 - Zayn, emlékszel arra a fogócskára, mikor a terpeszből kell kimenteni a megfogottakat? – nagyon reméltem, hogy haverom érti, mire célzok.

 - Mikor? – fordult előre.

 - Most! – ugrottam le a székről, és a legszélső lába alatt csúsztam át. Elkezdtem a kijárat felé rohanni, szerencsére Zayn is követett, az ajtóban megfejeltük egymást, de rohantunk tovább. Pár percig követtek minket, aztán feladták. Lihegve dőltem neki egy nagy fának, próbáltam légzésemet eredeti tempójára visszaállítani.

 - Legalább volt valami izgalmas is ebben az estében.

 - Ilyen izgalmakból inkább nem kérek. – egyenesedtem fel, és körbenéztem. Alig volt pár lámpa az utcában, ház is kevés volt, túl nagy volt a csend. – Öhm.. Zayn.

 - Igen? – állt mellém.

 - Hol vagyunk? – ő is körbenézett: arca érzéstelen volt, biztosra vettem, hogy Ő is annyit tud, mint én.

 - Bassza meg, eltévedtünk. – emelte fel a hangját.

 - Hé, nyugi. – tettem vállára a kezem. – A telefonban van GPS. – vettem elő az iPhone-t, és a megfelelő alkalmazásra mentem.

 - Igazad van. – sóhajtott megkönnyebbülten. – Louisék melyik utcában laknak? – állt mellém. Beszívtam ajkaimat, a szememet pedig összeszorítottam. – Ugye nem tudod? – megráztam a fejem. – Szóval eltévedtünk. – erre már félve bólintottam. – Oké, hívok segítséget. – vette elő saját telefonját.

 - És mégis kit? – ugrottam elé.

 - Pault, ki mást?

 - Megvesztél? Stúdiófogságot kapnánk egész életünkre, még chipet is ültetne belénk, hogy tudja, hol vagyunk!

 - Akkor mondd már meg, hogy kit hívjak! – kiáltott. Alig, hogy hangját elnyelte a távolság, éles kutyaugatás hasított az éjszaka csöndjébe. – Kóbor kutya! – sipított Zayn. Komolyan, mint egy lány. – Nem akarok kutyaszar lenni! – nézett rám kétségbeesve.

 - A fa! – toltam előre. – Mássz fel!

 - De nem tudok fát mászni! – fordult felém, de csak nyomtam felfele.

 - Siess már, Zayn! – nagy nehezen feltoltam, és én is mellé ültem.

 - Ironikus nem? Átkutatunk 8 cserepet, földes kézzel elindulunk bulizni, kikötünk egy kocsmában, ahol pár izomember el akarja szedni a pénzünket, megkergetnem minket, eltévedünk, és ha ez még mindig nem lenne elég, fel kell másznunk egy kibaszott fára, mert itt van körülöttünk egy vadállat!

 - A te ötleted volt a buli.

 - Ez nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy a hibást keressük. Csak hívjunk segítséget!

 - De kit? Paul-t nem, a többieket sem, mert le lennénk szidva.

 - Julie?

 - Na ne már.. szerinted hogy fogadná, hogy elloptuk a kulcsot, és kiszöktünk?

 - A francba! – rúgott bele a fába, mire ismét ugatni kezdett az a bizonyos kutya.

 - Winter. – kaptam fel a fejem.

 - Kizárt!

 - Most miért? Ő ismeri a környéket, és jó fej. Nem árulna be minket!

 - Egy lány, Harry. Az a kutya őt is szétszedheti, és mi leszünk érte a hibásak.

 - Vagy Winter, vagy idekint éjszakázunk, válassz.

 - És tudod a számát?

 - Kinéztem Louis telefonjából. – kerestem a nemrég elmentett számot. Zayn csak megadóan sóhajtott, én pedig a fülemhez emeltem a készüléket.

Pár centi volt Zac Efron félvastag ajkai, és az én szám között, mikor egy ide nem illő túlságosan ismerős dallam visszahúzott a kegyetlen, és álompasi mentes valóságba. Hunyorogva néztem az élesen világító telefonra, semmit nem láttam. Megdörzsöltem a szemem, és miután megbizonyosodtam róla, hogy lassan hajnali 2 óra van, a kezembe vettem a zenélő készüléket. Csak a számot írta ki, ezért nem is nagyon akartam felvenni. Párszor előfordult már, hogy félelmetes tizenévesek zaklattak Louis miatt, milliószor volt már telefonszám cserém. Addig gondolkoztam, míg a telefon elhallgatott. Megrántottam a vállam, aztán visszadőltem a meleg ágyba, összeszorítottam a szemem, és reménykedtem benne, hogy Zac Efron újra megjelenik. Ám ez az álmom is szertefoszlott, mikor Rihanna ismét énekelni kezdett. Gyorsan nyúltam a telómért, és egy határozott mozdulattal kinyomtam. Hívogatóm azonban nem akarta ennyivel feladni, újra felhívott, így már ingerülten ültem fel, és tettem a fülemhez a kis kütyüt.

 - Igen? – kérdeztem rekedten, álmosan, és feszülten.

 - Winter, miért nyomtál ki? És elsőnek miért nem vetted fel? – hadarta el az illető. Felvontam a szemöldököm, biztos vicces látvány lehettem.

 - Kivel beszélek?

 - Harry vagyok. – csak bambultam előre csendben, szerintem lefagyhattam. De nem Harry miatt, csak úgy az értetlenségből adódóan.

 - Harry?

 - Jaj, ne csináld már ezt velem! Harry Styles! Tudod.. göndör haj, zöld szem, a One Direction-ből. Amiben a bátyád is benne van.

 - Tudom, hogy ki vagy, csak azt nem értem miért hívtál. – nevettem.

 - Segítened kell Winter.

 - De nagyon gyorsan! – kiáltott bele valaki a telefonba. Összerándultam, ez nem esett jól.

 - Zayn is ott van?

 - Igen, itt van, de akkor segítesz? – Harry hangja kifejezetten sürgető volt. Sóhajtottam, és felálltam.

 - Várj, átmegyek.

 - NE! – ez már kétszer hangosabb volt. Nem is kiáltás, inkább üvöltés.

 - A fülem. – kaptam csengő végtagomhoz. – Megmondanátok, hogy mi a francért ordibáltok? – kérdeztem idegesen.

 - Csak ülj vissza az ágyadra, ne mozdulj, hanem hallgass végig.

 - De ha átmennék ezt személyesen is..

 - WINTER, CSAK ÜLJ LE A SEGGEDRE! – tehetetlenségemben röhögve huppantam le.

 - Leültem.

 - Köszönöm. – fújta ki a levegőt Harry. – Na figyelj, most olyan dolgot fogok mondani, aminek nem fogsz örülni, mérges leszel, de csak te segíthetsz nekünk.

 - Húha, ez hivatalosan hangzik. – támaszkodtam jobb kezemre.

 - Eltévedtünk. – pár pillanat múlva felnevettem.

 - Harry, ez a ház nem olyan nagy, hogy el lehessen benne tévedni.

 - De nem vagyunk a házban! – szállt be a beszélgetésbe Zayn.

 - Hanem? – hallgattam el hirtelen.

 - Épp ez a baj, hogy nem tudjuk. – nevetett Harry, cseppet sem jóízűen.

 - De miért mentetek el? – nem értettem semmit. A vonal recsegni kezdett, és a kisebb veszekedés miatt azt a következtetést vontam le, hogy Zayn elvette göndör haverjától a telefont.

 - Kiszöktünk a házból a lábtörlő alá tett kulcs segítségével, hogy bulizni menjünk. De nem találtunk egy szórakozó helyet sem, ezért beültünk egy kocsmába, ahol pár faszi el akarta venni a pénzünket, ezért elfutottunk, és most nem tudjuk hol vagyunk. – csak ültem, és bámultam magam elé kikerekedett szemekkel.

 - Ugye ti most csak szórakoztok velem?!

Percekig nézhettem a „beszélgetésünket” Jeremy-vel. Akkor pislogtam, mikor a szemem már jojózni és száradni kezdett. Kiléptem a skype-ból, és visszamentem Twiterre. 9 óra volt, az álmosság pedig még nem talált meg, túlságosan fel voltam pörögve. Csináltam magamról pár képet a laptop kamerájával, unatkoztam rendesen. Páran már felhívták rá a figyelmemet, hogy aktívabban is használhatnám a Twitter fiókomat, ezért gyorsan pötyögtem valamit. Néhányan lájkolták, RTzték, különböző tanácsokat adtak, hogy mit csináljak, de nagy részük elég visszataszító, ezért inkább kikapcsoltam a gépet, eltettem, és a mellettem doromboló Amber-t kezdtem el simogatni. Mozoghatnékom volt, menni akartam valamerre, ezért a telefonomat a nadrágomba tettem, és kisétáltam a folyosóra. A kulccsal nem akartam zörögni, így azt a lábtörlő alá csúsztattam, bíztam benne, hogy senki sem akarja elvenni onnan. Lépcsőzni nem volt kedvem, így a folyosó másik irányába indultam. Fogalmam sincs honnan vettem ekkora bátorságot, hogy a félhomályos és csendes úton egyedül mászkáljak, mikor köztudott, hogy rettentően félek a sötétben. A kezemmel a falat fogtam, miközben mindig hátra-hátra pillantottam. A hosszú út végén egy ajtó volt, ráírva pedig, hogy "IDEGENEKNEK BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!", és mivel ez most nagyon nem érdekelt, óvatosan benyitottam. Ha ennyire nem szabad, miért hagyják az ajtót nyitva? Csak megrántottam a vállam, aztán beléptem. Előhalásztam a telómat, és annak a fényével világítottam. Egy hosszabb lépcsősor vezetett felfele; a számba haraptam, aztán lassan elindultam. Néha még én is meglepem magamat, túlságosan kíváncsi voltam. Nem igazán vagyok oda a horrorfilmekért, nem is láttam sokat, de tudtam, hogy az ilyesfajta filmekben is a hősnő ennyire fene bátor, minden tilosban benne van, és a legnagyobb csendben, sötétségben kapja el valami, ezért ezt megelőzve dúdolni kezdtem halkan. A szívem gyorsan vert, fáztam is, ami annak köszönhető, hogy sokkal hidegebb volt, mint az épület „lakott” részében. Ahogy a lépcső végére értem, ismét egy ajtó fogadott. Óvatosan nyomtam le a kilincset, félve pillantottam előre. Amint a látvány elém tárult, a szám magától kinyílt, és egy picit le is fagytam.

 - Hű. – néztem körbe, és óvatosan az első cserépre léptem. Nem volt túlságosan biztonságos, remegett a lábam, de folytattam felfedező utamat. Nem merészkedtem a tető szélére, sőt.. a teteje előtt egy méterre ülTem le, a lábamat felhúztam, és átkaroltam. A kilátás valami elképesztően gyönyörű volt, szinte extázisba estem. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon tériszonyos vagyok, de nem bírtam visszamászni, nem is akartam. A hotel tetején ültem, ami valljuk be, egy nem kis építmény, és a várost szinte átláttam. Ami persze nagy túlzás, de ott abban a pillanatban ezt éreztem. A házak, autók, épületes világítottak, embereket alig láttam. A kocsik zúgása, a dudálás, és a lágy szellő hangja volt az egyetlen zaj. Már most tudtam, hogy ha továbbra is nyitva hagyják az ajtókat, akkor minden este ki fogok jönni ide gondolkozni, vagy csak pihenni. Ha nem félteném Amber-t, őt is kihoznám, de Isten ments’ attól, hogy megijedten, és leugorjon innen. Hiába van 9 élete, már zuhanás közben az összeset elveszítené. Áldottam az eszem, amiért hoztam telefont is, így legalább le tudtam fotózni mindent, minden szögből. Az egyik legjobbat gyorsan fel is raktam a közösségi oldalra, nem írtam hozzá semmit, csak kiraktam.

Nagy volt a nyugalom, és ez tetszett. Elmerültem a gondolataimban, tudtam, hogy senki nem fog megzavarni benne. Lassan kezdtem, mindent a sorjában, hiszen volt időm. London.. nem igazán voltam vele megbarátkozva, bár az tény, hogy sokkal rosszabbnak gondoltam. Nem sok embert ismerek, de akikkel eddig szóba elegyedtem, azok hozták az elvárt szintet, nagyon kedvesek voltak velem. Tartottam az új munkahelytől, hiszen a Párizsiba is nehezen illeszkedtem be, szinte fél évembe telt, ha nem több. Nem szeretek az emberek felé nyitni, tőlük sem várom el. Nem vagyok közvetlen akárkivel, nem nyílok meg bárkinek. Mái napig nekem nincs olyan ember, aki mindent tudna rólam. Nincs egy igaz barátom, legyen az fiú, vagy lány. Ez a rész kimaradt az én életemből. Az iskolában is különcnek számítottam, mind általánosban és gimnáziumban. Kicsiként azért voltam kakukktojás, mert nem játszottam szívesen babákkal, nem hintáztam minden szünetben az udvaron, és ahogy nőttem, nem hordtam csili-villi kis cuki ruhákat, nem borított el a rózsaszín mindenhol. A körmömet mindig festettem, de nagyrészt csak sötét színekre. Nem akartam kitűnni a tömegből, csak elvegyülni benne. Senki sem tudta rólam, hogy imádom táncolni. Anyán kívül még nem is látott senki, ő is csak azért, mert az ajtó mögül meglesett. Akkor táncoltam utoljára a házunkban. Ezzel kapcsolok ki, ellazulok, hozzám tartozik. Rengeteg ilyen verseny volt, vagy csak flashmob az iskola keretein belül, ahol tánctudással rendelkező lányokat kerestek. Minden cicababa ott volt, és ők tanították be azt a vonaglást a többieknek. Nem bírtam nézni, ezért ezekből is mindig kimaradtam. Fiú barátom volt pár a gimnáziumban, a szünetben az udvaron fociztunk, kosaraztunk, nyáron leöntöttük hideg vízzel az iskola ribanc jelöltjeit, de velük nem beszélhettem csajos, esetleg komoly dolgokról. Úgysem értették volna meg. Mái napig szívesen és kissé elkenődve nézem azokat a lányokat, akik megtalálták a saját BFF barátnőjüket. Akik szinte kiegészítik egymást, látni rajtuk. Sokszor fel is teszem magamban a kérdést, hogy nekem valaha lesz-e ilyenem? Szerintem erről már lekéstem. A másik ilyen kényes téma nálam a fiúk.. a volt barátaim miatt nem szeretek ismerkedni. Az összes kapcsolatom nagy része azzal végződött, hogy rendesen át lettem baszva. Mindig lekoptattak egy szebb, csinosabb, jóravalóbb, gazdagabb csajért, aki minden nap más magassarkúban járt, csak márkás cuccai voltak, póthajjal és a legrikítóbb körömlakk színekkel villogott. Az összes fiúnak csak ez kellett. Most így visszatekintve talán meg is értem. Én is a rikító pávát választanám a szürke kisegér helyett. Vagy mégsem, de mindegy.

 Arra eszméltem fel, hogy a fogaim néha-néha összekoccannak, és tiszta libabőr vagyok. Fogalmam sincs meddig ülhettem kint, de jobbnak láttam bemenni, ha nem akartam tüdőgyulladással végezni. Visszamásztam az ajtóhoz, gyorsan futottam le a lépcsőn, és megkönnyebbülve láttam, hogy senki nem zárta rám az ajtót. A lábtörlő alatt a kulcs is meg volt, ezért utoljára körbenéztem, majd beléptem a kellemesen meleg lakásba. Háromszor is ellenőriztem, hogy az ajtót biztosan kulcsra zártam-e, aztán a szobámba sétáltam. Gyorsan lezuhanyoztam, hiszen a kisebb kalandtúrám alatt biztosan összekoszoltam magam. Még egyszer fogat mostam, azt viszont csak azért, mert nagyon szeretek, aztán leoltottam a lámpát, és bemásztam az ágyba. Már fél12 is elmúlt, holnap pedig viszonylag korán kell kelnem, ezért jobbnak láttam, ha most már alszok. Még egyszer felnéztem a Twitterre, aztán az éjjeliszekrényre tettem a telefonomat. Néztem kicsit az édesen szundizó macskámat, aztán az én szemem is lassan lecsukódott.