1.rész

Sziasztok drágáim!:)

Itt vagyok újra, immáron egy új bloggal, ami reményeim szerint ugyanolyan hatásokat fog kiváltani belőletek, mint a Lisás sztori. Nagyon-nagyon szépen köszönök mindent, fantasztikusak vagytok. Arra kérlek titeket, hogy a két blogot ne hasonlítsátok össze, mert semmi közük egymáshoz. Elég rendesen izgulok, hogy mi lesz a véleményetek, ezért is szeretnélek megkérni titeket, hogy ha van egy kis időtök, írjátok le, hogy így az első fejezet után milyennek találjátok a sztorit. Tudom, ebből még nem sok mindent tudtok meg, de remélem értetek.

Oldalt mindent megtalálhattok amire szükségetek lehet információ hiányában. Iratkozzatok fel rendszeres olvasónak, hálás lennék érte!:)

Ebben a sztoriban 8 főszereplő lesz, ami szerintem elég szép szám. Próbálom úgy írni, hogy ne legyenek bonyolultak a szálak. Sok szemszögből fogok írni, ami remélem nem fog gondot okozni. Szerintem mindent elmondtam, jó olvasást, a végén írjátok le a véleményeteket, és mivel ez még csak az első fejezet, 3-4 kommentár után, jövőhét szombaton jelentkezek!

Pusszantás♥

 

Unottan rajzolgattam különböző mintákat a füzetembe, miközben az idei év slágereit dúdolgattam magamban. 10 perc választott el a totális szabadságtól, azaz a nyári szünettől. Azt gondoltam a főiskola rémisztőbb lesz, de kellemesen csalódtam. Nagyon sok barátra leltem itt, miközben az álmaim felé is egy lépéssel közelebb kerültem. A BFF-emet is itt találtam meg – szerintem ez a szó nagyon plázapicsásan hangzik – a maga 168 centijével és vöröslő hajával. Hallie az első perctől fogva nagyon szimpatikus volt nekem, bár az ismerkedésünk nem éppen indult zökkenőmentesen, ugyanis leöntöttem ketchup-al. A kajáldában túl nagy lendülettel fordultam meg, a tálcám tartalmát szétkentem rajta, ráadásául még meg is tapostam szegényt. Csodáltam, hogy ezek után szóba áll velem. Az elő nap én is szerencsétlen voltam, minden felsőbb évesnek nekimentem, elcsúsztam a lány WC-ben, és a tanárunkat is kibuktattam. Valójában nem szoktam én ilyen lenni, csak nagyon féltem az új iskolai környezettől, a csoport társaimtól. Nem tudtam hogyan fognak hozzám viszonyulni, de mint később kiderült, ők is annyira paráztak, mint én. A kis baleset után Hallie-vel egy jót röhögtünk az egészen, majd suli után együtt mentünk haza, telefonszámot cseréltünk, és még aznap este órákat beszélgettünk át. Teljesen őrült a csaj, és ezzel most nem túloztam. Nagyon szerethető, de vannak olyan megnyilvánulásai, amitől könnyesre röhögöm a szemem. Kívülálló szemmel néhányan hülyének titulálják, de nem ad mások véleményére, amit csodálok benne.

Valaki erősen meglökött, amitől leestem a székről, a füzetemet, és a tollamat is magammal rántva. Ijedten, és értetlenül pislogtam az előttem röhögő Hallie-re, aki leült a székre, mert lábai a nagy kacagástól bizonyára fel akarták mondani a szolgálatot.

- Ezt mégis miért? – kérdeztem tettetett idegességgel a hangomban. – Most fáj a hátsóm. – nyöszörögtem.

- 2 perce hozzád beszélek, de nem figyeltél. – rakta keresztbe kezeit mellei előtt.

- És ezért le kellett lökni a székről? Nem durva megoldás ez egy picit?

- Lemaradtál a visszaszámlálásról. – közölte velem monoton hangon, meg sem hallva a kérdésemet. Már megszoktam, hogy néha fittyet hány a felé intézett kérdéseimre.

- Az is volt? – nyújtottam felé a kezem, hogy segítsen felállni.

- Igen. – bólogatott hevesen. Felszedtem a földről a cuccaimat, elpakoltam, majd a vállamra csúsztattam a táskámat. – Képzeld, Mike megdicsérte a fotósorozatomat! – vigyorgott.

- Szuper. – mosolyogtam rá, aztán elindultam kifelé.

- Csak ennyi? – pattant fel ő is.

- Modell vagy. Az a feladatod, hogy jól pózolj.

- Néha olyan kegyetlen vagy. – morgott, amin én jól szórakoztam. Már csak pár lépés választott el az ajtótól, mikor az ismerős mély férfihang hozzánk szólt.

- Lányok, várjatok egy kicsit. – egyszerre fordultunk meg, és a 29 éves, kigyúrt testű, barna bőrű férfira néztünk.

- Igen, Mike? – mosolyogtam. Még a legelső találkozáskor megkért minket arra, hogy tegezzük.

- Lenne számotokra egy kis plusz feladatom. – jelent meg arcán egy féloldalas mosoly.

- Még csak 2 perce tart a nyár, de nekünk már is feladatunk van? – húztam fel a szemöldökömet.

- A nyár 3 perce tart. – közölte mellettem Hallie. Tanárunk csak egy halkat nevetett, aztán ismét ránk nézett.

- Nem nagy dolog. Mivel ígéretes modellek vagytok és látom rajtatok, hogy az egészet komolyan gondoljátok, ezért a nyáron adok nektek gyakorlási lehetőséget. Odaadom a suli kulcsait, így a fotóstúdiót is használhatjátok.

- Ez komoly? – hitetlenkedtem boldogan.

- Sőt a ruhákat is, a sminkeket, a fotógépeket, csak ne rontsatok el semmit.

- Nem fogunk. – legyintettem.

- Köszönjük. – ugrott egy aprót mellettem barátnőm.

- Szeretném, ha ez a lelkesedés a következő évre is megmaradna. – kacsintott ránk. – Nekem viszont mennem kell. Kellemes pihenést, lányok! – intett, aztán nemes egyszerűséggel kisétált a folyosóra.

- Ki fog minket fotózni? – fordult felém vöröske.

- Majd Winter, ő úgy is ért hozzá. – mosolyogtam. – Most pedig mennyünk erről a helyről, hiszen nyár van. – ragadtam meg nevető barátnőm karját, és kihúztam az épületből.

Az utcára kilépve megcsapott a júniusi kánikula. A nap égetett, a meleg szél összekócolta leengedett hajamat. A főút megtelt a hangosan nevető, beszélgető diákokkal, akik fülig érő mosollyal örültek a szabadságuknak. Mi csendben sétáltunk egymás mellett, a gondolatainkban voltunk elmerülve. A Nando’s mellett elhaladva Hallie egy kisebb hisztit csapott le, miszerint menjünk be, így a feltűnést elkerülve beleegyeztem, megvártam míg megveszi a sült csirkéjét, berakja a táskájába, aztán folytattuk utunkat. Az utcánkba bekanyarodva a fekete furgon azonnal szemet szúrt.

- Nem unod már a fotósokat? – kérdezte barátnőm.

- Csak azt, hogy a házunk a nap 24 órájában meg van figyelve. 3 év alatt sem sikerült felfogniuk, hogy Louis nincs itt. – néztem idegesen előre.

- Egyszer majd csak eltűnnek. – bökte meg oldalamat Hallie.

- Azt várhatom. – forgattam meg a szemem. – De mindegy is. – fordultam egész testemmel a nagy szemeket meresztő lány felé. – Holnap lemegyünk a partra?

- Igen. – jelent meg arcán tipikus mosolya. – Winter is jön?

- Majd megkérdezem. – öleltem meg. – Hívj, ha van valami.

- Szia Tee. – puszilt meg, aztán megfordult, és eltűnt. Pár percig még néztem távolodó alakját, aztán a szememre csúsztattam a napszemüvegem, és egy nagy levegővétel után elindultam a házunk felé. Kb. 50 méterre lehettem, mikor a fekete autó ajtaja szó szerint kicsapódott és vagy 20 paparazzi kezdett el felém rohanni, a gépét kattogtatva. Műmosollyal próbáltam átverekedni magam közöttük, és a Louis-val kapcsolatos kérdéseket a fülem mellett elengedni. Nagy nehezen bejutottam a házba: alig hogy becsuktam az ajtót, leejtettem a vállamról a táskámat, levettem a sarumat, majd elindultam befelé.

- Megjöttem. – kiáltottam el magam, mire apró lábak dobbanására lettem figyelmes, így kisebb terpeszben vártam, hogy 6 éves húgom ideérjen hozzám. Mint egy kisebb rakéta, úgy csapódott a kezeim közé. Megpörgettem a levegőben, amit ő a tipikusan aranyos, kislányos kacagásával díjazott. – Szia Picur. – nyomtam egy nagy puszit arcára. – Hogy vagy? – ültettem csípőmre.

- Jól. – vágta rá édesen, majd átkarolta a nyakam, és szorosan hozzám bújt. – Hiányoztál. – suttogta nekem, mintha valami nagy titkot mondana.

- Te is nekem, Zora. – mosolyogtam. – Anya merre van?

- Itt vagyok! – érkezett a válasz a konyhánkból. Letettem húgomat, aki azonnal elfutott, majd elindultam befele. Anya éppen mosogatott; mikor észrevett abbahagyta, megtörölte a kezét, aztán odajött hozzám és megölelt. – Milyen volt az utolsó nap? – tért vissza a koszos edényekhez.

- Nagyon jó! – ültem fel az egyik bárszékre. – Nem nagyon tanultunk semmit, csak a nyári terveinkről kérdezgettek minket. Képzeld, Mike ideadta a suli kulcsait, hogy Hallie-vel a nyáron bemehessünk, és gyakorolhassunk.

- Ez rendes tőle. – nézett rám válla fölött. – Holnapra van valami terved?

- Lemegyek Hallie-vel a partra. Majd megkérdezem Winter, hogy nem akar-e jönni.

- Hova nem akarok menni? – ölelt át idősebb húgom hátulról.

- Holnap le a partra Vöröskével, meg velem. – elengedett, a kék üvegtálcából kivett egy almát, majd hangos reccsenéssel beleharapott.

- Nem hiszem. Itthon maradok inkább Zorával.

- Holnap mi sem leszünk itthon. – húzta ki a dugót anya, majd megfordult, és nekidőlt a pultnak. – Dolgoznom kell, ezért átviszem Zorát Sindyékhez.

- Akkor egyedül leszek. – rántotta meg Winter a vállát. – Nincs kedvem kimozdulni.

- Khm..Lusta – köhögtem, de meghallotta, ezért játékosan meghúzta a hajam.

- A szobámban vagyok. – intett, aztán megpördült, és eltűnt.

- Én meg megnézem mit csinál Zora. – simított végig karomon anya, aztán ő is otthagyott. Pár percig még kopott körömlakkomat nézegettem, aztán meguntam ezt az elfoglaltságot, ezért felvettem a táskámat, és felsétáltam a saját kis rezidenciámba. A táskát egy jóízű nevetéssel a sarokba dobtam – ezt már év eleje óta terveztem – aztán bekapcsoltam a laptopomat, bezártam az ajtót, és lehasaltam az ágyra. A közösségi oldalakon nem igen volt olyan dolog, ami érdekelne, ezért bekapcsoltam Rihanna – Diamonds c. számát, és az ablakhoz léptem. A függöny, mint mindig most el volt húzva. Jobb kezemmel óvatosan arrébb toltam a szélét, és a házunk előtt álló nagy tömegre néztem. Utáltam a fotósokat. Ez hülyén hangzik egy olyan ember szájából, aki élete 70%-át a kamerák kereszttüzében éli, de a kettő nem ugyanaz. Ők nem azért vannak itt, mert modell vagyok, hanem Louis miatt, aki itthon sincs. Egy kicsit abszurd a helyzet. Nem hogy ők, én sem láttam a bátyámat már 3 éve. Azt hittem, azért mert bekerült az X-Factor-ba, minden marad a régi. Azzal persze tisztában voltam, hogy nem lesz ennyit itthon, de azért ez már nekem is sok. Bármennyire nincs ideje, egy kétszavas SMS-t tudott volna küldeni. Vagy ha legalább csak azt közölné velem, hogy tud a létezésemről. De semmi.. tesz a fejemre. Pedig régen mi ketten voltunk az álom testvérek. Mindig hangoztatta, hogy mennyire imád, és bár soha nem mondta ki, mindenki tudta, hogy én vagyok a kedvence. Winterrel is jól kijöttek, de sokkal többet veszekedtek, mint mi. Mindenhova együtt mentünk, a fiúktól féltett, mindig tudni akarta mit csinálok, kivel vagyok, és hogy mikor érek haza. De egyáltalán nem zavart, sőt! Ő volt az, aki többet törődött velem, mint bárki más. De ez a Louis elveszett.. szó szerint eltűnt. Helyette itt van egy 21 éves srác, a régi gyilkos humorral, teljesen megváltozott, férfivá érett külsővel, és egy teljesen új élettel, amibe a családja már nem fért bele.

A nappaliban ültem, és a TV-t bámultam. Éppen a sztárhíradó ment, ami a kedvenc műsoraim közé tartozott. Nem mintha ennyire tudni akarnám, hogy ki/mikor/és mit csinál, de azért jó, ha 17 évesen tisztában vagyok bele. Megtudtam, hogy Kim Kardashian végre eldöntötte, hogyan akarja elnevezni gyermekét, hogy Robert Pattinson kidobta Kristen Stewartot, és hogy Ashley Greene tetkóját elrontották. A bealvás határán álltam, mikor egy apró test úgy döntött, hogy rám ugrik.

- Zora, ne ijesztgess. – mosolyogtam jóízűen nevető kishúgomra.

- Unatkozok. – rágta hüvelykujját.

- Mit mondtam neked? – fogtam kezét, és kivettem a szájából.

- Hogy a nagylányok nem rágják az ujjukat! – ugrott egy aprót.

- Pontosan. – pusziltam meg a homlokát. A vállamra dőlt, és úgy nézte tovább a TV-t. Nem csak engem, őt is untatta a műsor, ezért szemét alig bírta nyitva tartani, nagyokat pislogott. Mindig, mikor ilyen közelről látom, rájövök, hogy nagyon hasonlít anyára. Az orra és a szeme anyáé, a füle és a szája viszont apáé. Már most látom rajta, hogy ha felnő, nagyon szép lány lesz belőle, aki után majd borulni fognak a pasik, kiket nem győzünk majd Tee-vel eltávolítani mellőle. Nem nagyon érdekelt, hogy Zac Efron-t rajtakapták egy szex shopban, ezért inkább folytattam alvó húgom tanulmányozását. Szinte kikapcsoltam az agyam, és nem is hallottam a tévét, de a „One Direction” szó hallatára felkaptam a fejem, és automatikusan egy kicsit feljebb vettem a készüléket.

A One Direction pihenésre vágyik. A srácok a nyarat, mint minden más korukbeli fiú, ők is pihenéssel, és lazítással akarják tölteni. De ne ijedjetek meg, 1D rajongók! Biztos, hogy pár koncerten, vagy közönségtalálkozón elcsíphetitek kedvenceiteket. Egy kis szünetet tartott, aztán újra beszélni kezdett, de a többi már nem érdekelt, ezért megnyomtam a piros gombot, így a nappalira csend telepedett. Zorát átvittem a szobájába, lefektettem az ágyra, majd visszasétáltam, immáron bővülve egy taggal, anya személyében.

- Halottad? – ültem le az egyik fotelbe.

- Louis bandájáról a hírt? – még egyszer sem mondta azt, hogy One Direction. Mindig csak „Louis bandája”. Pedig nem az övé. Egyenjogúak az egészben.

- Aha.

- Hallottam. – és ennyiben maradtunk. Kicsit csodálkoztam is, hogy ennyire hallgatag, hiszen ha Louis került fel témába, mindig órákat mesélt, úgy kellett leállítani. A gondolkozáshoz viszont túl lusta voltam, ezért beletörődtem. Eléggé elálmosított a TV nézés, így felcammogtam a szobámba, bezártam az ajtót, majd ruhástól bezuhantam az ágyba, és a plafont kezdtem el bámulni. Nagyon hiányzott Louis. Igaz, hogy én az ő szemében mindig csak második voltam, de ettől függetlenül nagyon hiányzik. 14 évesen még nem nagyon érdekelt, hogy csak úgy lelépett. Élni akartam az életem, én nem érdekelt, hogy báttyal vagy anélkül. Ahogy nőttem úgy jöttem rá, hogy hiányoznak a csipkelődései, a beszólásai vagy a megnyugtató ölelései. Most már bánom, hogy akkoriban annyira önfejű voltam és mindenért őt okoltam. Ha most megjelenne, biztos soha többé nem engedném el. Teena leordítaná a hajat is a fejéről, hiszen haragszik rá, de aztán biztos a nyakába ugrana. Én.. azt hiszem megölelném, és elmondanám neki, hogy mennyire hiányzott. 3 éve nem láttam ezt a hülye gyereket, aki azóta már nem is annyira gyerek. Elővettem a fülesemet, bekapcsoltam a One Direction – Summer Love c. számát, majd lecsuktam a szemem.

New York fantasztikus. A hangulata, az itt élő emberek, a rajongóink, minden tökéletes. Egy dolgot, a paparazzikat leszámítva. Sokkal tolakodóbbak, mint Londonban, vagy bárhol máshol. Szinte a képembe nyomják a kamerát, és addig üvöltik a fülembe a kérdéseiket, míg nem válaszolok rá. De nem akarok én lenni a bunkó Tomlinson, ezért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy senkinek ne okozzak csalódást. Éppen a szállodába tartunk a srácokkal, mivel eddig interjún voltunk. Nagy nehezen bemenekültünk a modern épületbe, majd be a liftbe.

- Ez kemény volt. – fújtatott egyet Liam.

- Letéptek egy darabot a pólómból. – morgott Harry, miközben a fehér anyagot forgatta a kezében. Bármennyire volt gonoszság tőlem, hangosan kiröhögtem, mire gyomron vágott.

- Jól van izom, nyughass! – nyöszörögtem, ezzel göndör barátomat még jobban felhergeltem.

- Hagyjátok már egymást békén. – motyogott Zayn, aki látszólag azt sem tudta mit miért mond, annyira el volt foglalva azzal, hogy Perrie-vel SMS-ezzen. Amit valójában nem értek, hiszen egy hete szakítottak, mégis minden nap beszélnek. Nem kérdezzük miért, mert csak valami hülye indokkal kimagyarázná magát, és gyorsan lelépne a közelünkből.

- Éhes vagyok. – sóhajtott Niall, mire egyszerre fogtuk meg a fejünket, pedig meg sem beszéltük. Néha túlságosan is egy hullámhosszon vagyunk.

- Niall. 1 órája ettél. – néztem ír barátomra, aki csak kiskutyaszemekkel bámult vissza rám. Éhes kiskutyaszemekkel. A lift megállt alattunk, mi pedig mint az őrültek, egyből berohantunk a szobánk ajtaján. Liam gyorsabb volt mint én, így ő hamarabb terült el az ágyon, de mióta is érdekel ez engem?

- Kicsi a rakás! – kiáltottam, majd a már most fájdalmasan nyöszörgő Payne-re ugrottam.

- Köszi, Lou. – köhögött párat. Lehet el kellene kezdenem diétázni?

- Szerinted nehéz vagyok? – néztem rá.

- Nem, olyan könnyű vagy, akár egy balerina, azért fogok pár másodpercen belül szörnyethalni. – válaszolt ironikusan.

- Ez csúnya volt! – morogtam, miközben lemásztam róla, majd leültem a hozzám legközelebb eső fotelbe.

- Levegő. – suttogta Liam, miközben egy hatalmasat lélegzett.

- Megjöttem. – nyílt és csapódott is egyszerre az ajtó. Paul gyorsan végignézett a lakosztályban, aztán megkönnyebbülve felénk fordult. – Nem szedtetek szét semmit. – mosolygott. – Viszont, beszélnünk kell a nyári terveitekről. – nyomta arrébb a terpeszkedő Niall-t, majd ő is leült, és komolyan nézett ránk.

- Most? – kérdezte Zayn, fel sem nézve a telefonból.

- Igen, most. – forgatta meg szemeit Paul. – Eltennéd a telefont legalább addig, míg itt vagyok? – Zayn csak fújtatott egyet, majd visszatért köreinkbe, és felült. – Köszönöm. Szóval.. akkor holnap indultok?

- Igen. – vágtam rá boldogan.

- Biztos, hogy jó lesz ez így, Louis?

- Bízz bennem, Paul. Nem fognak minket kidobni. Ha meg igen, elélünk mi a híd alatt is.

- Hülye. – nevetett Niall.

- De most komolyan. – megpróbáltam a legkomolyabb arcomat felvenni. – Nem lesz gond.

- El sem hiszem, hogy ezt mondom. – vakarta meg fejét testőrünk. – De jól van Louis, hiszek neked.

- Győzelem. – dőltem hátra elégedetten.

- A gép reggel 6-kor indul, addigra ha lehet, legyetek készen. Fél6-ra itt vagyok. – állt fel, majd eltűnt.

- Álmos vagyok. – ásított Harry.

- Aludjunk, úgyis már 8 óra van. – ajánlotta fel Liam. Szótlanul felálltam, majd besétáltam a saját hálószobámba, ami Harry-vel közös, aztán bezárkóztam a fürdőbe, és letusoltam. Míg a vízcseppek végigfolytak rajtam, egész végig azon gondolkoztam, hogy jól döntöttem-e. Izgultam a holnap miatt, de nagyon-nagyon. Csak a legjobbakban reménykedtem. A törülközőt a derekam köré csavartam, majd kiléptem a szobába, ahol Harold az ágyon ült, és minden bizonnyal Twitterezett. Mikor meglátott ledobta az ágyra a telefont, felvette a törülközőjét, majd játékosan belebokszolt a vállamba, aztán eltűnt a fürdőben. Kerestem egy tiszta alsót, azt magamra kaptam, írtam egy SMS-t El-nek, aztán betakaróztam, és ahogy lehunytam a szemem, azonnal el is aludtam.

A barna pulton könyököltem, és unottan nézegettem a kopott kék körömlakkomat. Szokásos pénteki nap volt, délelőtt kevés forgalommal, ami azonban délutánra beindul. Viszont nekem ez az „egy helyben állok sokáig”  állapot nem igen jön be, mivel elég hiperaktív lánynak tartom magam. Nekem is vannak olyan napjaim, mikor órákig csak egy pontot bámulok a falon, de ez most nem az a pillanat, hiszen nyár van. Mint minden rendes iskolásnak, nekem is magántanulóként véget ér a folytonos magolás. Rengeteg tervem van erre a közel 3 hónapra. Párizs óriási, gyönyörű, és rengeteg lehetőséget tartogat. Elmélkedésemből a vendégek érkezését jelző kis csengő zavart meg. Egy nagyobb csapat diák tódult be a kisebb üzletbe, mögöttük pedig barátnőm, aki egyben kollégám is, mosolyogva csatlakozott hozzám. Felvette a sok rendelést, leadta a konyhában, aztán mellém vágódott.

- Mizu, Daina? – kérdezte, hófehér fogsorát kivillantva.

- Nyár van. – közöltem izgatottan a tényt, amit bizonyára ő maga is tudott.

- Végre. – sóhajtott egyet. – Jövőhéten kezdetét veszi életem legszebb szünideje. – tapsikolt felpörögve. Candy a barátjával fog elutazni a Bahamákra. 17 évesen azért ez nagy ajándék. – Neked is menni kellene valahova. – rajzolt köröket az előtte lévő jegyzetfüzetbe.

- Nekem tökéletes itthon. Nem akarok elmenni innen.

- Tudom, ki miatt maradsz. – dobta el a tollat, felegyenesedett, és felém fordult.

- Akkor avass be kérlek, mert én nem. – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Jeremy-t nem akarod itt hagyni.

- Jaj, Candy. Muszáj ezzel nyaggatnod? Te is tudod, hogy nincs köztünk semmi.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem is szeretnél. – nyomta a kezembe a nagy tálcát, amin a Nando’s rengeteg finomsága terült el. Inkább nem mondtam semmit, talán azért is, mert részben igaza volt; helyette megindultam a felszabadultan nevetgélő velem egykorúak felé.

*~*~*

- Sziasztok, lányok! Hétfőn találkozunk. – köszöntem el, majd kiléptem Párizs forró utcájára. A nap szinte égetett, meleg szél fújt, meglobogtatva barna hajkoronám. A busz helyett inkább sétáltam, így 10 perccel elhúzva hazaérkezésem időpontját. A házba beérve megcsapott a kifejezetten hűvös levegő, tiszta libabőr lettem.

- Megjöttem. – tettem a táskám a cipős polcra, levettem a sarumat, majd a nappaliba sétáltam. Egy cetli várt a dohányzó asztalon.

Elmentünk bevásárolni+beugrunk a nagyszülőkhöz. Azt mondjuk, hogy még dolgozol. Vigyázz a házra, és pihenj, hiszen NYÁR VAN!

Szóval egyedül vagyok. Felmentem a szobámba, a táskámból kipakoltam, majd ráugrottam az ágyra, és pörögve egyet lefeküdtem. A rugónak köszönhetően pár pillanatig még mozgott alattam, de aztán megállt. A távirányítót kerestem, amit viszont sehol sem találtam, pedig emlékszem, hogy tegnap este az éjjeliszekrényemre raktam. Lehasaltam a földre, és benéztem az ágy alá. Nevetni kezdtem, mikor rájöttem, hogy ki is volt a távirányító tolvaj. Amber, az én drága cicám.

- Rosszcsont. – nevettem, miközben kivettem alóla a távirányítót. Megindult felém, felugrott az ágyra, hanyatt feküdt, majd dorombolni kezdett. Olyan, mint egy igazi kis hercegnő. Leültem mellé, majd a hasát kezdtem el simogatni, miközben a kezemet dagasztotta mancsaival. Melléfeküdtem, miközben folytattam Amber kényeztetését, és bekapcsoltam a TV-t.  Éppen valami szappanoperát néztem – megjegyzem hogy utálom őket, de mivel nem volt más, kénytelen voltam ezt nézni – mikor megcsörrent mellettem a telefonom. Meg sem nézve ki az, vettem fel.

- Igen? – szóltam bele.

- Szia Daina. – köszönt az ismerős hang. Szívem egyből nagyobbat dobbant.

- Jeremy. – motyogtam magam elé boldogan, miközben felültem az ágyon, és idegesen tördeltem a kezeimet.

- Azért hívlak, mert apám holnap beszélni akar veled. – egyből elpárolgott a jó kedvem. Jeremy apja volt a főnököm.

- Valami rosszat csináltam?

- Nem tudom, nem hiszem. Nekem nem mondott semmit, de nem volt dühös, vagy ilyesmi.

- Értem. – vágtam rá. Szerencsétlen vagyok. Értem? Nagyon jó válasz.. Pár pillanatig csendben voltam, Jeremy sem mondott semmit. Kezdtem azt hinni, hogy már letette, mikor vontatottan megszólalt.

- Öhm.. csak ennyit akartam. Akkor.. szia. – dadogott, majd le is tette.

- Szia. – suttogtam még magam elé, de feleslegesen, hiszen úgy sem hallotta. Letettem a telefonom, aztán fejjel előre dőltem el az ágyon, és morogtam egyet hangosan. Éreztem, hogy Amber lefekszik a fejem mellé, ezért zafírkék szemeibe néztem. – Egy balfasz vagyok, Amber. – mondtam neki, mire csak közelebb kúszott hozzám, mintha értené, amit mondani akarok neki.