2.rész

Sziasztok!:)
Először is.. nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm a 40 rendszeres olvasót, az 1200 oldalmegjelenítést, a 25 kommentet és a 2 díjat. Még csak egy rész van fent, de máris ennyi. Hihetetlenek vagytok!:)
A részről csak annyit, hogy nekem neeeeem tetszik, pedig próbálkoztam a legtöbbet kihozni belőle. Ígérem, hogy nem kell már sokat várni a fiúk felbukkanására, nem akarom húzni senki agyát (kivételesen). Türelem bogaraim.:)
Mivel nem volt komiban hiány, ezért azt a 3-4-et felemelem 10re. Tudom, nagy az ugrás, de így is a dupláját kaptam meg, szóval nem lesz vele gond, remélem.
További szép estét nektek, jöv-hét szombaton itt vagyok!;)
Pusszantás♥

Miután abbahagytam a körmöm lakkozását - melyet megjegyzem, 3szor kezdtem újra, mivel valami miatt mindig elcsesztem - az ablakba ültem be, és úgy nézelődtem. A függönyt nem húztam el, hogy ne vegyenek észre a fotósok, hanem egy kis rést alakítottam, melyen kikukucskáltam. Valójában a „hírnevet” nagyrészt Louis-nak köszönhetem, másrészt viszont a modellkedés is ad egy kicsit. Már pár képem megjelent újságokban, és mivel egy híresség testvére vagyok, így még jobban felkapott lettem. Pedig semmi szükségem rá. Nem mehetek úgy az utcán, hogy ne villognának folyamatosan a vakuk. Ennek ellenére nem szoktam magam takarni, csak egy napszemüveggel. Nem azért, mert szeretem ha fotóznak, hanem mert milyen lenne, ha bunda kabátban vagy maszkban sétálnék?! Sőt én vagyok az, aki meg van barátkozva ezzel nagyjából. Winter mindig nagyon kiakad. Gondolatmenetemből a telefon csörgése zökkentett ki.

- Basszus. – morogtam magamban, mivel a lakk elkenődhet, és amilyen béna vagyok, tuti el is fog. Megint! 5 percig küszködtem, mire sikerült a fülemhez emelnem a készüléket.

• Igen? – szóltam bele.
• Szia Teena. Mi újság?
• Hallie. – mosolyogtam. – Éppen lakkozom a körmöm.
• Milyen színű lesz?
• Vöröses-piros. De csak azért, hogy színben passzoljunk egymáshoz. – nevettem.
• Ha most mellettem lennél, rád nyújtanám a nyelvem, vagy csak megütnélek. De így, köszönöm Teena. – magyarázott, melyet én szórakozottan hallgattam végig. – Winter nem jön?
•  Kérdeztem, de nincs kedve. Itthon fog kuksolni.
• Jól van. Mivel késő van, leteszem, majd holnap egykor találkozunk nálatok. Pusszantás.
•  Puszi. – cuppogtam kettőt a telefonba, majd letettem.

- Hahh, győzelem. – kiáltottam magasba tartott kezekkel, ugyanis a körmeimen a lakk, ép maradt.

                                            ~ másnap ~

8 órakor keltem, ami nálam hatalmas rekordnak számít. Általában 11, fél12 fele nyílik ki a szemem. Nyugisan megreggeliztem, néztem egy kis Tv-t, majd a szekrényem előtt ácsorogva nézegettem a ruháimat, és a bikiniket. 5 perc nézelődés után magamra kaptam egy alul fekete, felül piros színű, pánt nélküli bikinit, rá pedig egy farmer mini ruhát. A hajamat lófarokba kötöttem, a sminkkel pedig nem foglalkoztam. Mikor nem „dolgozok”, azaz nincs fotózásom vagy valami fontosabb esemény, akkor nem sminkelem magam.

Fél1 körül mozgott az idő, mire mindent elpakoltam, és teljesen kész voltam. A kanapén ücsörögtem Wint-el, a Tv-t bámultuk, mikor a szőke hajú bemondó csaj, egy One Direction klipet konferált fel. A kezem már automatikusan lendült a távirányító felé, és azonnal átváltottam máshova. Winter csak egy sokat sejtető sóhajtással jelezte, hogy nem ért velem egyet, de nem érdekelt. Még mielőtt kínos lett volna a hangulat, megszólalt a csengő. Gyorsan futottam el az ajtóig, majd szinte felszakítottam.

- Hallie! – ugrottam barátnőm nyakába.

- Szia. Csinos vagy. – mért végig.

- Te sem panaszkodhatsz. – nevettem. – Gyere be. – fogtam meg karját, és behúztam a nappaliba.

- Vöröske! – ugrott húgom Hallie nyakába.

- Ő persze hívhat így. – tettem keresztbe a kezem.

- Igen. Ő téged hívhat Tee-nek, én nem. Fogadd el, hogy csak neki vagyok Vöröske. – kacsintott, mire durcásan felhúztam az orrom. – Zora? Vagy anyutok?

- Anya dolgozik, csak holnap reggel jön haza, Zora pedig anya barátnőjénél alszik. – tudakolta barátnőmet Wint.

- Akkor te egyedül leszel?

- Igen, de nem is baj. Néha jól esik. – mosolygott húgom.

- Szerintem menjünk. – miután elköszöntünk Wint-től, beszálltunk Hallie vadonatúj kocsijába – megjegyzem, nagyon király! – és a partig meg sem álltunk. Gyönyörű idő volt, a nap szinte égetett. Kerestünk egy jó kis helyet magunknak, majd kifeküdtünk napozni. Az elalvás határán jártam, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Feltérdeltem, pislogtam párat, és az előttem álló két lányra meredtem.

- Segíthetek? – kérdeztem.

- Te vagy Louis húga, ugye? – kérdezte az egyik. Kérdése hallatán a maradék jókedvem is elpárolgott. Engem már csak úgy ismernek, hogy Louis húga? Remek, köszönöm.

- Igen. – válaszoltam monoton hangon.

- Nagyon jó képek készültek rólad, gyönyörű vagy. Aláírnád ezt nekem? – nyújtott felém egy papírt és egy tollat. Dünnyögtem egyet, majd odafirkantottam a nevem.

- Ha majd találkozol Louis-val, megmondod neki, hogy nagyon szeretem? – rebegtette rám pilláit a barna hajú leányzó. Nem akarok bunkó lenni..

- Persze. – mosolyogtam. Amint eltűntek a mosolyt átváltotta az ideges szemforgatás.

- Nyugi. – lépett mellém Hallie. – Ne foglalkozz most ezzel. Inkább menjünk be a vízbe. – húzott. Igaza volt. Nem hagyhatom, hogy ez az egész elrontsa a mai napomat.

Rengeteget hülyéskedtünk. Eddig is tudtam, de most be is igazolódott, hogy ez a csaj nagyon hülye. Őrült fazon, de imádom. Megpróbálkoztunk a szörföléssel, de nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. Mindig leestem a deszkáról, amint megpróbáltam felállni. Ráadásul egy kislányt is majdnem elütöttem. Az anyukáját másodpercek választották el attól, hogy nekem essen. Hallie ahelyett, hogy a védelmembe állt volna, csak nevetett és nevetett.

- Köszi. – fintorogtam rá, amint idegbeteg anyuka eltűnt a közelemből.

- Bocsi, de látni kellett volna. – nevetett. – Amikor beszélt mozgott a füle, meg a szemgolyója, te meg úgy néztél ki, aki menten összepisili magát. – már hasát fogta, és úgy görnyedezett. Nem a helyzettől, hanem barátnőm látványától mosoly kúszott az arcomra. Olyan jó ízűen tud nevetni, hogy képtelenség ilyenkor mellette a pókerarc. Miután – nagy nehezen – lenyugodott, a szemeimbe nézett. – Nem iszunk meg valamit?

- Mire gondolsz? – kérdeztem.

- Ami lehűt, ugyanis rajtam most tükörtojást lehetne sütni. – fogta hasát. Megforgattam a szemem, majd a hozzánk legközelebb eső bódé felé húztam.

- Szia. 2 csokis shake lesz. – mosolyogtam a szőke hajú fiúra. Rám emelte a pillantását, végigmért, majd mosolyogva kiszolgált. Mielőtt ideadta volna, megfogta a csuklómat.

- Teena Tomlinson, igaz? – mosolygott.

- Aha. – bólogattam unottan.

- Láttam a képeidet. Nagyon szuperek lettek. Tényleg modellnek való vagy. – bókolt. Nem is hittem a fülemnek. Egy ember, aki nem úgy ismer, mint Louis kishúga.

- Köszi. – mosolyogtam, majd megfordultam, barátnőm felé.

- Győzelem. – emelte magasba a tekintetem, egy művészi mozdulattal.

- Lehet pályát tévesztettél. Jó színész lenne belőled. – szürcsölte italát Hallie.

- Belőled jó útjelző tábla lenne. A hajad világítana a sötétben. – kacsintottam, majd futni kezdtem.

- Teena Tomlinson, azonnal állj meg! – kiabált utánam barátnőm.

- Tomlinson? – hallottam meg. Megálltam és azt vettem észre, hogy pár lány engem bámul. Kérdően néztem rájuk, mire mellém futottak.

- Te Louis húga vagy, igaz? – kérdezték. Hallie-re néztem, aki eltátogott egy bocsit, és inkább távol maradt.

- Igen, az vagyok. – motyogtam. Ez az, emlékeztessetek még rá, mintha magamtól nem tudnám.

- Lehetne egy közös képet? – kérdezték kórusban. Eleinte ellenkeztem, de miután egy kisebb tömeg gyűlt körém, beadtam a derekam. Rengeteg képet csináltak, már alig láttam a sok vakutól, pedig hozzá vagyok szokva. Modellként nap, mint nap találkozok vele. Bő negyed óra elteltével már csak az erőszakosabbak maradtak velem, és elég feltűnően próbálták benyalni magukat. Mit hisznek, ha hazamegyek, felhívom Louis-t és elmondom, hogy mennyire sok szép lány rajongója van itt Londonban? Majd rögtön.

- Bocsi lányok, de most már mennem kell. – mondtam.

- Elkérhetem a telefonszámod? – rukkolt elő az ötlettel, egy fekete hajú, aki a legakaratosabb volt mindközül.

- Elromlott, és most nincs. – vágtam rá, majd hátat fordítottam, és eltűntem onnan. Hallottam a pusmogást mögülem, de nem érdekelt. Ne nálam vágódjanak be, nem én vagyok a One Direction banda énekese, hanem az én.. bátyám.

Hajnalban a hasam korgására keltem fel. Pislogtam párat, mire látásomat visszanyertem, aztán szétnéztem a hotelszobában. A digitális óra 3:57-et mutatott, az ablakon át beszűrődött némi fény, gondolom én a nap már felkelőben volt. Liam halkan szuszogott mellettem egy eléggé lehetetlen pozícióban. Fogalmam sincs, hogyan tud így aludni. Haverom tanulmányozása helyett inkább óvatosan felkeltem, felvettem egy szürke melegítőnadrágot, majd kicsoszogtam a konyhába. Ha éhes a hasam, nincs mit tenni. Gyorsan összeütöttem magamnak egy szendót, a konyhában talált összes – ehető – dolgot belepakoltam, aztán leültem az asztalhoz, és enni kezdtem. Lustán rágtam, a szemhéjam majdnem lecsukódott. Szerintem másodpercek választottak el attól, hogy fejjel a tányéromba boruljak, mikor valaki megfogta a vállamat. Kis híján eldobtam a kezemben lévő szendvicset.

- Bazdmeg! – fordultam ’támadóm’ felé. – Zayn, te mi a francokat csinálsz itt ilyenkor? – fordultam a látszólag cseppet sem álmos srác felé.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. – motyogta maga elé bámulva.

- Nem elég egyértelmű? – húztam fel szemöldököm, mire Zayn mosolyogni kezdett.

- Csak nem tudtam aludni. – töltött magának egy pohár vizet, aztán belekortyolt, de a többit kiöntötte. Nem tudott mit kezdeni magával, ez nyilvánvaló volt számomra.

- Ugye tudod, hogyha kell egy váll amin panaszkodj, az enyém rendelkezésre áll? – kaptam be az utolsó falatokat, aztán a mosogatóba tettem a tányért. Bandatársam sóhajtott egy nagyot, aztán leült az egyik székre, és összefonta maga előtt a kezeit. – Ezt vehetem jelzésnek?

- Ühüm. – dünnyögött. Levágódtam elé, aztán kíváncsian néztem rá.

- Most el kellene kezdened mesélni. – pár másodpercig bámult rám, aztán előredőlt.

- Perrie. – bámulta kezeit.

- Még mindig szereted?

- Nem. – vágta rá. – Vagyis.. – állt meg. – Csak barátok vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy nem kezdhetjük újra. Meg amúgy is.. neki ott van az a Brandon gyerek. Nem értem miért rágom magam ezen. Nem szeretem, de akkor is hiányzik. – hadarta el kétségbeesetten. Mivel nagyon reggel volt, kellett egy kis idő míg az agyam felfogta az elhangzottakat.

- Szerintem ez természetes, hiszen sokáig voltatok együtt. Egy idő után, ha majd találsz egy másik lányt, akkor könnyebb lesz.

- Ha találok egy másik lányt. – nyomta meg erőteljesebben a „ha” szócskát.

- Zayn.. te is tudod, hogy mennyien szeretnének a barátnőid lenni. Csak keresned kellene.

- Perrie-t sem kerestem. – nézett rám határozottan.

- Akkor csak várj. – bokszoltam bele a vállába.

- Mintha az olyan könnyű lenne. – morgott arra számítva, hogy nem hallom meg, de tévedett.

Amint egyedül maradtam, és az egész ház hivatalosan is az enyém lett, felrohantam az emeletre, a pizsamámat lecseréltem egy szürke-fehér csíkos trikóra, és egy egyszerű rövidnadrágra, majd megágyaztam, és fogat mostam. 

Hirtelen ötlettől vezérelve vittem le egy ceruzát és pár papírt, majd öntöttem magamnak egy pohár őszibaracklevet, aztán kiültem az udvarra, a medence melletti napágyak egyikébe. A szél lágyan fújdogált, szinte meg sem lehetett érezni. A szomszéd néni kutyája minden bizonnyal éppen játszott, mivel az ugatás teljesen áthallatszott. Nyugodt volt minden, és nekem pont ez kellett ahhoz, hogy jókat tudjak rajzolni. Legnagyobb szenvedélyem a rajzolás..egyszerűen imádom. Nagyon sokan, köztük a saját családtagjaim is mondták már, hogy ezzel sokra vihetném, de nekem ez csak hobbi, nem pedig munka. Mindig azt firkantom le, amit én szeretnék, nem pedig azt, amit mások megmondanak nekem. Azt úgy egyáltalán nem lehet élvezni, persze ez csak a saját véleményem. Tudat alatt már elkezdtem felvázolni az alapvonalakat, és hamar egy kutya kezdett kirajzolódni előttem. Az ihletet a szinte már ritmusos ugatás adta. Imádom a kutyákat, bár nekünk nincs, viszont mindig is szerettem volna, de anyáék szerint nem figyelnék oda rá. Oké, az aranyhalam tényleg elpusztult, de könyörgöm, az 3 évvel ezelőtt történt. Egy kutyát nem lehet elfelejteni, mert az folyamatosan ott van, ahol én. Bár már lassan véglegesen leteszek arról, hogy nekünk valaha is legyen bármilyen állatunk.

Csak rajzoltam, és rajzoltam, az idő múlását egyáltalán nem érzékeltem. Fogalmam sincs hány órát ülhettem egyhelyben, de az biztos, hogy sokat, hiszen a nap már régen nem az ég tetején volt, hanem jóval arrébb. A végeredmény viszont csodálatos lett. Néha még saját magamat is meglepem vele. Kiskoromban senki sem hitte rólam, főleg nem én, hogy valamiben tehetséges leszek. Az egyedüli ember, aki egyfolytában azt ismételgette, hogy soha nem lehet tudni, az Louis volt. Talán ezért is vette a bátorsága ahhoz, hogy jelentkezzen egy tehetségkutató műsorba. Akkor kezdtem el rá igazán felnézni. Tudtam és hallottam, hogy szeret énekelni, ráadásul a hangja is nagyon szép volt, de beszarinak tartottam ahhoz, hogy ezt meg is mutassa valakinek. Teena noszogatására jelentkezett, mi pedig a végsőkig szurkoltunk neki. Teljesen összetört, mikor nem jutott tovább. Emlékszem a halk szipogására, ahogy sírt. Akkor láttam először ennyire őszintén sírni. Rettentően sajnáltam, mert tudtam, hogy neki ez sokat jelentett volna. Aztán megjelent mellettünk egy statiszta, aki érte jött. Mindig is emlékezni fogok azokra a reménykedő szemekre, mikor visszanézett ránk. Ott változott meg a róla alkotott képem, vagyis.. hogy pontosítsak, a műsor ideje alatt. Korához képest éretten viselte a kritikákat, az akadályok pedig nem tántorították el. Persze a külvilág csak a rettentően bolond, és nem normális Louis Tomlinson-t látta, de a közeli barátai, családtagjai nagyon is tudták róla az igazat, hogy ha akar, igenis tud komoly lenni. Nem haragszom rá.. vagyis.. nem haragszok rá annyira, mint Teena. Én részben megértem, és nem is. Biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezi ezt az egészet, de azt is tudom, hogy ha tehetné, igenis hazajönne. Csak a sok turné.. szinte minden harmadik nap este máshol alszanak.. nincs ideje arra, hogy hazajöjjön. Viszont SMS-t írhatna. Lehet, hogy nem mer? Fogalmam sincs. A régi Louis-nál tudnék magyarázatot adni, de a mostani 21 éves fejét nem ismerem. Furcsa ezt mondani a saját testvéremre, de ha egyszer igaz. Fogalmam sincs mennyit változott, mennyit komolyodott, vagy hogy mennyit nőtt. De egyszer biztosan meg fogom tudni, mert haza fog jönni. Foghatnám arra, hogy női megérzés, de tényleg hiszek benne, hogy hamarosan viszontlátom.

Egész testem elgémberedett, a rajzom is tökéletes volt, ezért felálltam, nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd becsoszogtam a házba. A kész ’műveimet’ tartalmazó mappába csúsztattam új társukat, aztán elraktam az ágyam alá. Nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, ezért bekapcsoltam a gépemet, kiválasztottam egy jó kis nyári dalt, azt max hangerőre vettem, majd önfeledten ugrálni kezdtem az ágyon. Ezt anya társaságában soha nem tehetem meg, de amiről nem tud, az nem fáj neki. Tátogtam, csapkodtam a hajam, ráztam a fenekem, teljesen meghülyültem. Éppen egy forgás közepén voltam, mikor a lábam beleakadt a felgyűrődött takaróba, így lezúgtam a kemény földre. És ha ez nem lenne elég, a polcon lévő vázát magammal rántottam, az persze széjjeltört, és pedig a szilánkokba estem, pontosabban a bal kezem.

- A francba. – morogtam. Három helyen szépen lassan folyni kezdett a vérem, le egészen a könyökömig. Nem törődve a fenekembe nyilalló fájdalommal rohantam be a fürdőbe, leöblítettem, majd lefertőtlenítettem. – Olyan szerencsétlen vagyok. – motyogtam magamba. Biztos voltam benne, hogy pár helyen be fogok lilulni, de most ez volt az a dolog, amivel nem foglalkoztam. A szobámban összetakarítottam a szilánkokat, megigazítottam az ágyat, a virágnak kerestem egy új vázát, aztán kimerülten lefeküdtem az ágyra. Alig, hogy a fejem a párnára ért, kinyílt az ajtóm.

Kialvatlanul ébredtem fel, ugyanis az egész estét végigálmodtam, de az bennük a legfurcsább, hogy egyikre sem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy rémisztőek voltak. Kicsit bámultam a plafont, míg magamhoz tértem, aztán kimásztam a puha és meleg paplan közül, majd becsoszogtam a fürdőbe. Morcos voltam, és nem akartam ki se mozdulni innen, de találkoznom kellett a főnökömmel, mert beszélni akart velem. Ebből is elegem volt.. Mit ártottam én neki, amiért szombaton találkozgatni akar? A többi értelmetlen kérdés helyett, amire úgysem kapok választ, inkább letusoltam, megmostam a fogam, majd felvettem egy türkizkék inget, hozzá egy fekete, díszes rövidnadrágot, majd átfésültem a hajam, a szempilláimat pedig átpödörtem a spirállal. Fújtam magamra parfümöt, bekaptam egy rágót, elköszöntem Amber-től, majd a szüleimtől, aztán elindultam az Eiffel-toronyhoz. 

Nem kellett sokat sétálnom, hamar odaértem. Leültem egy padra, majd a rengeteg turistát kezdtem el elemezgetni. Párizs mindig is sokat látogatott hely volt, főleg az Eiffel torony miatt. Nagyon sokan itt kérték meg párjuk kezét, vagy csak egyszerűen romantikázni akartak egy kicsit. Ez viszont este ajánlatos, ugyanis nappal nincs akkora hatása. Hatalmas emelvény, ha van időm mindig kijövök és lefekszek a fűbe, úgy nézem akár órákon keresztül. Szeretek itt élni, örülök, hogy amint én megszülettem, a szüleim ott hagyták Washington-t, és elköltöztek.

- Szia, Daina. – zökkentett ki az ismerős hang a gondolkozásomból.

- Peter. – pattantam fel, de vissza is ültem, mikor ő is helyet foglalt.

- Hogy vagy? – mosolygott. Ennyire rossz hír lenne? Soha nem kérdezte még meg, hogyan vagyok.

- Egész jól, köszönöm. – vontam fel a szemöldököm. – Miről szeretnél velem beszélni? – tértem rá a lényegre. Minél hamarabb túl akartam ezen esni.

- Figyelj, nem fogok kertelni, oké? – bólintottam, ezért folytatta. – Itt nincs többé szükség a munkádra.

- Hogy.. mi? – lett hangom sokkal magasabb. – Most.. most te kirúgtál? – összezavarodtam, és ideges is voltam egyszerre. – De miért? Mit csináltam?

- Hé, nyugi! – nevetett halkan.

- Már megbocsáss, de nem tudok nyugodt lenni, mikor éppen most rúgott ki a főnököm, ráadásul minden ok nélkül. – mondtam határozottan a szemébe nézve.

- Nem akarlak kirúgni, Daina. – úgy nézhettem rá, mint egy hülyére, mivel ismét felnevetett. De jó, hogy ilyen jó kedve van.

- Most zavartál össze teljesen. – motyogtam monoton hangon.

- Elmagyarázhatnám anélkül, hogy közbeszólsz? – ismét csak bólintottam. – Nem rúglak ki, csak áthelyezlek máshova.

- Hova? – kérdeztem gyorsan. Nem érdekelt, hogy most kért arra, hogy ne szóljak bele a mondókájába.

- Angliába.

- ANGLIÁBA?! – elég hangosan mondhattam, mivel pár ember ránk figyelt. – Ugye te most csak szórakozol velem?

- Nem Daina, nem szokásom szórakozni. – lett komoly. – Londonban kisebb üresedés támadt, ezért felajánlottam, hogy pár dolgozómat átküldöm. És te vagy az egyik, vagyis az egyetlen aki Londonba megy. A többiek máshova kerülnek. Keresünk neked egy szállást, eleinte fizetem én neked, amíg egyenesbe nem jössz. Aztán majd veszel magadnak egy házat, vagy maradsz az albérletbe. Ahogy neked szimpatikus.

- Nem fogok Londonba költözni. – tiltakoztam.

- Nincs más választásod. Vagy mész Londonba, vagy tényleg ki vagy rúgva. Sajnálom, ez az egyetlen lehetőség. – nem tudtam elhinni, amit mondott. Most áradozok itt arról, hogy mennyire imádok itt élni, és hogy nem akarok innen sehova se menni, erre a főnököm a beleegyezésem nélkül átpaterol Londonba. Oké, nincs nagyon-nagyon messze, de akkor sem fűlik rá a fogam. – Mi a válaszod?

- Most kell válaszolnom?

- Igen. Azonnal értesítenem kell a Londoni cég vezetőjét, és minél hamarabb kell, hogy menj. – várakozóan nézett rám, én pedig nem tudtam, most erre mit mondjak. Vagy Párizs, vagy munkahely. – Na? – sürgetett.

- Legyen. – suttogtam. Egy hatalmas vigyor terült szét az arcán.

- Bíztam benne, hogy ezt az utat választod. Még ma értesíteni foglak, hogy mikor utazol, hova, meg minden részletről. Kezdj el összepakolni, mert ha minden jól megy, már hétfőn utazhatsz. – hadarta el, aztán elköszönt, és ismét egyedül hagyott. Az az icipici jókedvem is elpárolgott, ami volt. Eddig szimpatikus volt a főnököm, de most leszögeztem, hogy utálom. Nagyon utálom.