3.rész

Sziasztok!:)
Még mielőtt bármibe belekezdenék, nagyon-nagyon szépen köszönöm a 12 kommentet, a 48 rendszeres olvasót, és az 5 díjat. Két fejezet van fent, és máris ennyi? Hálás vagyok!:) A részről nem igen akarok semmit sem mondani.. ha elolvastátok írjátok le a véleményeteket, legyen az rossz, vagy jó. Iratkozzatok fel olvasónak, ebből látom, hogy ki az, aki minden szombaton várja, hogy jelentkezzek.:)
5-6 komi, és jöv'héten jövök. :) rájöttem, hogy a 10 nagyon sok.

ui: Utólag is nagyon-nagyon boldog születésnapot Harold Edward Styles-nak.♥

 - Te mit csinálsz? – mért végig halvány mosollyal az arcán anya. Hálát adtam magamnak, hogy ilyen gyorsan eltakarítottam, mert ha arra jött volna be, hogy véres kézzel a szilánkokat takarítom, miközben az ágyam egy csatatér, biztos szobafogságot kaptam volna.

- Csak pihenek. – ültem fel.

- Miben fáradtál el ennyire?

- Csak úgy.. általánosságban mindenben. – álltam elé.

- Winter. – lett hangja az ismerős „tudom, hogy nem mondasz igazat” stílusú.

- Hát.. – vakartam meg a tarkóm kislányos zavaromban. – Eltörtem egy vázát. – hadartam el gyorsan. De azonnal folytattam is, amint szülőm arckifejezésével találkoztam. – Csak véletlenül! Meglöktem a polcot, az leesett, és eltört. Viszont találtam új helyet a virágnak, szóval nincs baj. – magyaráztam ki magam.

- De te jól vagy? – nézett végig aggódva rajtam. Ja, hogy a váza nem is baj? Ezért magyarázkodhattam..

- Csak megvágtam egy kicsit a kezem, de..

- Mutasd! – kapta el csuklómat.

- Anya, jól vagyok. Nincs baj. – mosolyogtam aggodalmán.

- Biztos? – nézett rám nagy szemekkel.

- Egész biztos. És.. veled mizu? Milyen volt a munka? Persze azon kívül, hogy unalmas, és veszekedtél néhány kollégáddal. És hol van Zora? – kezdtünk el lefele sétálni a lépcsőn.

- Nagyon pörögsz Winter. – jegyezte meg sunyi mosollyal az arcán.

- Hé, örülj neki, hogy érdekel mi történt ma veled. – ültem fel a bárszékre, míg ő kipakolt a bevásárló táskájából. Tehát boltban volt.

- Kivételesen egyik kollégámmal sem vesztem össze, és egész hamar eltelt ez a nap. – mesélt. – Zorát pedig este 6ra hozzák haza. – nem igazán tudtam odafigyelni a mondandójára, annyira lefoglalt a kérdés, hogy miért vett ennyi kaját? Mintha körülbelül tízfős lenne a családunk, nem pedig 4.

- Vendégeink lesznek? – megállt a pakolásban, majd rám nézett, aztán pár pillanat múlva ismét elfordult.

- Nem, csak nem szeretnék mostanában boltba menni. – tudtam, hogy nem mond igazat, de nem nagyon izgatott. Ha van tej, meg Nutella, akkor engem nem érdekel a magyarázat, felőlem titkolózhat. – Teena hány órára várható?

- Fogalmam sincs. Őket ismerve 7 óra fele.

- Addigra akkor kész leszek. – dőlt neki a pultnak.

- Mivel? – támasztottam meg államat.

- Főzni és sütni akarok. Esetleg nem akarsz segíteni?

- De csak ha lenyalhatom a fakanalat! – hunyorogtam, mire ő felnevetett.

- Ha ennyi az ára, nyaljad. – most már én is felnevettem.

- Ezt inkább ne mondd, félreérthető. – sétáltam oda a hűtőhöz.

- Nem tehetek róla, hogy élénk a fantáziád.

- Ne beszéljünk a fantáziámról, oké? – fordultam felé. Csak nevetve elment a szoba felé, gondolom én, átöltözni.

                                      *~*~*

Az idő nagyon gyorsan telt, anyával sokat nevettünk, és hülyéskedtünk. A korát meghazudtolva bolondozott velem. A sült csirke már készen volt, csak 2 sütemény hiányzott, hogy teljesen tökéletes legyen minden.

- Mit akarsz csinálni? – töröltem meg kezem a mosogatóruhába.

- Répatorta és egy pudingos, habos süti. – vette elő a receptkönyvet.

- Azóta nem csináltál répatortát, hogy Louis elment. – beszéltem halkan.

- Mivel soha nem kértétek. – mosolyodott el halványan.

- Nagyon hiányzik. – bukott ki belőlem. Megállt az olvasásban, letette a füzetet, majd odasétált hozzám, és megölelt.

- Nekem is, kincsem. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan hazajön. – simogatta hátamat. Hittem neki. – Most viszont, sütésre fel! – tapsolt egyet boldogan, aztán visszatért a répatorta receptjéhez. Pár perc múlva megkaptam a feladatomat, miszerint hámozzam meg, és reszeljem le a répákat, addig ő kikevert valamit.. Hogy ne legyen csend, lehoztam a laptopomat, rácsatlakoztattam a TV-re, majd elindítottam a zenelistámat, aztán visszatértem a narancssárga zöldségekhez. Amint ezzel készen voltam, habot kellett vernem, azt szépen kikeverni, majd beleönteni a tepsibe, ami anya által már tiszta vaj volt. Míg a répatorta a sütőben volt, addig nekiláttunk a pudingos habos sütinek. Szintén rám maradt a habverés, majd a kisült lapokat lekentem baracklekvárral, és 20 perc múlva már az váltotta fel a répatorta helyét. Az utóbbit körbekentük krémmel, és míg anya répákat fújt rá díszítésképpen, addig én mandulával szórtam körbe az oldalát. Fél óra elteltével már mindkét finomság a hűtőben volt, a sült csirke pedig a nyitott sütőben.

- Köszönöm a segítséget. – nézett rám anya.

- Ezt ne köszönd. – legyintettem mosolyogva. – Egy élmény volt veled főzőcskézni. – öleltem át hátulról.

- Jut eszembe.. apa hívott, hogy a 6 helyett négy hét múlva hazajön. – engedte le a mosogatóvizet.

- Az is sok. – morogtam. – Oké, kevesebb, mint a 6, de nagyon hosszú. – apa munkája Amerikában van, ezért 2 -3 havonta jár haza. Nem válaszolt semmit, tudtam, hogy egyetért velem. Kocsiajtó csukódását hallottam meg kintről, ezért kisétáltam a ház elé. A nap már lemenőben volt, a fekete kocsi szépen beleolvadt a környezetbe de a túloldalt felbukkanó vörös haj szinte rikított. Tesóm és barátnője nevetve szálltak ki, majd szélesen vigyorogva jöttek felém.

- Winter. – ugrott nyakamba Hallie.

- Na, milyen volt? – kérdeztem, amint nővéremet is megöleltem.

- Űber király. Nem tudod, mit hagytál ki. – mesélt lelkesen Tee.

- Megakarta verni egy anyuka. – kacagott Vöröske.

- Jézusom, mit csináltál? – csatlakoztam jókedvükhöz már én is.

- Csak majdnem kilapítottam egy kislányt szörfözés közben. – motyogta zavartan, de a végét már nevetve.

- Mindig is tudtam, hogy nem vagy jó sportember. – tarkón vágott a táskájával. – Hé! – vicsorogtam rá viccesen.

- Futni tudok. – hunyorgott.

- Ahhoz nem kell megerőltetni magad. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Mi történt a kezeddel? – mutatott letapasztott karomra Hallie.

- Eltörtem egy vázát, és megvágtam magam.

- És még én vagyok a szerencsétlen. – horkant fel nővérem.

- Jól van, ebből is látszik, hogy testvérek vagyunk. – böktem meg játékosan.

- Lányok, nem szeretnétek bejönni? – kiabált ki anya.

- Jobb lenne. – indult meg Tee.

- Nem akarsz maradni vacsorára, Hallie? – jelent meg szülőnk az ajtóban.

- Jaj, nem, köszönöm. Anya már biztos vár rám, meg Drew-nak is megígértem, hogy segítek neki, de legközelebb mindenféleképpen! – mosolygott, majd elköszönt tőlünk, beült a kocsiba, és hangos dudaszóval elhajtott.

Bementünk a nappaliba, kivétel Teenát, aki felszaladt átöltözni. Leültem a TV elé, és azt kapcsolgattam unottan. Semmi érdekeset nem adtak sehol.

- Te mit csináltál ma, húgi? – ugrott le mellém nővérem.

- Rajzoltam, és segítettem anyának sütni. – húztam ki magam büszkén.

- Biztos beteg vagy. – tapogatta meg homlokomat, mire meglöktem, így leesett a kanapéról. – Megállj csak! – nevetett, aztán ráugrott a csípőmre és csikizni kezdett.

- Hagyd abba! – sikítottam. – Teena! – próbáltam lelökni magamról, de ezzel csak azt értem el, hogy én is vele estem. Hangosan röhögtünk mindketten, miközben próbáltunk felállni, de sikertelenül.

- És igen Zora, ők a te érett nővéreid. – húzta el száját anya. Mindketten felé kaptuk a fejünket, és azt láttuk, ahogy kishúgunk ledobja a táskáját, majd felénk kezd szaladni, aztán ránk ugrik.

- Kicsi a rakás. – kacagott jóízűen.

Vacsi után leültünk a kanapéra, és valamilyen kártyával kezdtünk el játszani, aminek a nevét nem tudom, mert a doboza nem volt meg, de érdekfeszítő küzdelem kerekedett belőle. Bár.. utálom a kártyákat, és a társasjátékokat, mert ahhoz logika kéne, ami nekem nincs. Kopogtak az ajtón, ezért anya villámgyorsan eltűnt, én pedig idegesen dobtam el a kezemben tartott lapokat.

- Nem hagynál legalább egyszer nyerni? – duzzogtam.

- Nem. – nevetett Teena. – Szeretem az idegbeteg arcodat, mikor már tizedjére veszítesz. – röhögött hangosan, ezért az előttem lévő sütiről leszedtem a habot, és mikor nem figyelt, szétkentem az arcán. Felpattantam, és a kanapé mögé futottam.

- Winter! – sikkantott, aztán egy szelet sütit dobott hozzám, és mivel nagyon is jól céloz, az egész a hajamban kötött ki.

- Ne már, nem akartam még hajat mosni. – nevettem, és ő is velem.

- Lányok. – köszörülte meg anya a torkát. Felé fordultunk: arcán mosoly volt, viszont kezét feszülten tördelte, szeme pedig gyanúsan csillogott.

- Mi a baj? – kérdeztem, és megkerültem a kanapét. Teena is felállt.

- Van egy kis meglepetésem nektek. – kapkodta pillantását köztünk. Kíváncsian néztem rá. Félreállt az ajtóból: hunyorogtam, hogy lássam mi van a sötét folyosón. Ahogy közeledett, egyre jobban ki tudtam venni vonásait, és szám automatikusan nyílt ki. Egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek. Ott állt Ő, szerény mosollyal az arcán, zsebre tett kezekkel, és csillogó, mégis rettegő szemekkel.

Az érzések felszínre törtek bennem, ahogy megláttam bátyámat, mögötte a 4 másik sráccal. Egyszerre éreztem azt, hogy odarohanok hozzá és megölelem, meg azt, hogy behúzok neki egy nagyot, amit bizonyára meg sem érezne, de csak a hatás kedvéért. Egyenesen a szemembe bámult, láttam rajta, hogy várja a reakciómat. Szerintem tisztában volt vele, hogy mennyire haragszom rá.

- Sziasztok. – motyogta, remélve, hogy választ kap. Lábam automatikusan kelt önálló életre, és villámsebesen kezdtem a szobám felé rohanni. Elfutva mellette éreztem illatát, ami semmit sem változott. Egy röpke pillanatra pillantásunk találkozott, lefagytam. Kétségbeesett volt, és mondani akart valamit, de nem tudott, ahogy én sem. Csak hitetlenkedve megráztam a fejem, és ismét rohanni kezdtem felfele a lépcsőn, miközben a könnyek már mardosták a szememet. Az ajtót hangosan becsuktam, majd kulcsra zártam. Ráugrottam az ágyra, a fejemet a párnába nyomtam, majd utat engedtem könnyeimnek, és hangosan zokogni kezdtem.

Sokáig ültem még a padon, magam elé bámulva. Nem tudtam elhinni, hogy Londonba kell mennem. De ha csak pár hétről lenne szó, azt még kibírnám, viszont hogy költözzek oda?! Hogyan fogom ezt megmondani a szüleimnek? Elegem van ebből a munkából.

Egy idő után meguntam a semmittevést, és hazafele indultam, hogy szembenézzek a nagy feladattal, miszerint anyáékat beavassam a kis költözésembe. Amint kinyitottam az ajtót, apám már sétált felém.

- Hol voltál eddig? – ért mellém. Lerúgtam a lábamról a cipőt, majd felegyenesedtem.

- Anya itthon van? – engedtem el fülem mellett kérdését. Nem tartozok neki magyarázattal.

- A konyhában főz. De mi a baj, Daina? Történ valami? – hirtelen milyen aggódó apuka lett belőled.

- Beszélnem kell veletek. – szögeztem le. Apám követett a konyhába, ahol mindkettőjüket leültetem, én pedig velük szemben foglaltam helyet. Értetlenül néztek rám, biztos voltam benne, hogy rengeteg értelmetlen elmélet kavarog a fejükben. – Szóval. – kezdtem – Mint tudjátok, Peter-el találkoztam. – bólintottak, ezért folytattam – Azt közölte velem, hogy itt már nincs többé szükség a munkámra.

- Kirúgott?! – emelte feljebb anya a hitetlenkedő hangját.

- Nem egészen. – az arcukon átsuhanó zavarodottságot teljesen megértettem. – A helyzet az, hogy áthelyezett Londonba. – vártam egy kicsit, aztán az aduászt is hozzá tettem. – Tehát oda kell költöznöm.

- Szó sem lehet róla. – jelentette ki apám keményen.

- De muszáj. – mondtam erőteljesen. Kicsit furcsa volt a helyzet, mert pár órája én elleneztem legjobban ezt az egész költözést, most meg azért szólalok fel, hogy mehessek. Ennek is megvoltak az okai.

- Nincs olyan, hogy muszáj. – folytatta a vitatkozását.

- Már az egész el van döntve. Peter beszélt a Londoni céggel.

- És mégis ki döntötte ezt el?

- Én. – mutattam magamra.

- Viszont még nem vagy 18 éves, így a mi engedélyünk nélkül sehova nem mehetsz. – oktatott ki, míg anya csak csendben ült. Felhúztam magam.

- Ez a munkám. Hoznom kell áldozatokat. Miért nem vagy képes támogatni benne?! – emeltem fel a hangomat.

- Mert idegen helyre mennél, egyedül és majdnem hogy örökre. Ehhez te még túl fiatal és felelőtlen vagy.

- Nem is ismersz! – bukott ki belőlem a heves mondat. Anya összeszorította a szemeit, bizonyára már tudta, hogy elkezdődött a szokásos vita, ami köztem, és apám között szokott rendszeresen folyni.

- A lányom vagy, ismerlek. Ezt a beszélgetést most zárjuk le! Nem mész sehova, és kész. – éppen nyitottam a számat, de felemelte a kezét. – Amíg mi vagyunk a szüleid, azt csinálod, amit mondunk!

- Azt csináljam, amit mondotok, vagy amit mondasz?! – néztem anyára várakozóan, hogy hátha ő támogat.

- Jobb lenne, ha nem mennél, Daina. – tudtam, tudtam, tudtam. Mindig az van, amit apám mondd, anya csak helyesel, nem mer felszólalni.

- Szerencsére már csak pár hónapig van az, amit ti akartok. – pattantam fel, a hirtelen lendülettől a szék hátra esett. – 18 évesen az első dolgom az lesz, hogy elköltözök innen! – kiabáltam, aztán sarkon fordultam, berohantam a szobámba, annak ajtaját hangosan becsapva és bezárva, majd az ágyra ugrottam, hátradőltem, és a hajamba markoltam. A könnyeim már összegyülemlettek a szememben, de nem hagytam, hogy kifolyjanak onnan. Nem fogok amiatt az ember miatt sírni, aki tesz magasról a fejemre. Ő csak azt érti, hogy parancsolgasson, de semmit nem tud rólam, pedig eleve a lánya lennék. Félreértés ne essék, nem az volt a baj, hogy nem mehetek Londonba, mert még mindig egyik porcikám sem kívánkozott oda, hanem hogy megint én vesztettem el ezt a „csatát”. Szeretném, ha egyszer az lehetne, amit én akarok. És ha ennek az ára, hogy Londonba költözzek, akkor harcolni fogok érte, csak hogy végre az az ember, akinek részben az életemet köszönhetem, ne a kéje-kedve szerint irányítsa a jövőmet. Ehhez mindig is értett, hogy ő legyen a kemény apa, csak a gondoskodást felejtette el. Miatta sírtam át heteket, hónapokat, mert egy erkölcstelen barom volt. Most persze bizonygatja, hogy megváltozott, de soha nem fogom elfelejteni, mikor először hallottam, ahogy anyával kiabálnak egymással, majd csattant az első pofon. Kicsi voltam, és a kép, ahogy megüti egyik szülőm a másikat, szinte traumát okozott nekem. Nem értettem, hogy apám miért ütötte meg, és ahogy nőttem, azt sem értettem, hogy ennek ellenére anya miért van még mindig vele? Mert ő elhitte, hogy megváltozott. Hát én nem! Igaz, azóta nem bántott senki senkit, de neki is tisztán megmondtam, hogy ha felmeri emelni a kezét, széttörök a fején pár üvegpoharat. Persze csak egy jóízű nevetés volt a válasza, azt hitte viccelek, pedig nagyon nem. Kicsiként féltem tőle, de most nem. Ő az én szemembe nem ember.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, amint Amber szépen lassan a hasamra mászik. Nagy szemekkel nézett rám, mintha átérezné azt az érzéskavalkádot, ami bennem van. Lefeküdt rám, lábait melleim közé rakta.

- Eddig nem, de most én fogok nyerni, Amber. – motyogtam, miközben füle tövét vakargattam, amit dorombolással díjazott. – Rá kell vennem anyát, hogy az életben először kerekedjen felül, és álljon mellém. – kicsit közelebb kúszott hozzám. – Nyugi, téged is vinnélek. – mosolyogtam. Összegömbölyödött, majd szépen lassan lehunyta a szemeit. Szundizó cicám hatására rajtam is eluralkodott az álomkór, így a szemem lecsukódott, és elaludtam.

A zsebemben rezgő telefonra ijedtem fel. Pislogtam párat, aztán elővettem a készüléket, és megnyitottam az új SMS-t.

Összecsomagoltál már? Beszéltem a főnökökkel, hétfőn hajnalban indul a géped, 4 órára legyél a házatok előtt, kiviszlek. Peter.

Meglepődtem az utolsó szavakon, fogalmam sincs mi ez a nagy kedvesség, de nem fogok tiltakozni, ha nem kell taxizgatnom. Viszont volt egy kis bökkenő.

A szüleim hevesen tiltakoznak a költözésem ellen, de rajta vagyok az ügyön, hogy meggyőzzem őket. A fuvart meg köszönöm szépen. Daina.

Alig hogy elküldtem az válasz üzenetet, a kis készülék hamar újra pityegett.

Tetszik ez a hozzáállás. Mi történt, kedvet kaptál Londonhoz? Hidd el, nem olyan rossz hely az, mint amilyennek gondolod. Csak kicsit esős, de tudtommal meg vagy barátkozva azzal az időjárással.

Meg akarom tartani az állásom, nem London lelkesített fel. Egyáltalán nem akarok menni, de ha muszáj, akkor elfogadom. 

Ahogy gondolod, de ha fél év múlva megkérdezem, hogy milyen London, kíváncsi leszek a válaszodra.;) Jut eszembe..Jeremy beszélni akar veled, hamarosan keresni fog.

Szívem a Jeremy név láttán kicsit nagyobbat dobbant. Erre már nem írtam semmit, értelmetlennek találtam; inkább két dolgon kezdett kattogni az agyam. Az egyik, hogy hogyan vegyem rá anyát, hogy mellém álljon, a második pedig, hogy mit akarhat Jeremy? És a hamarosan az mit takar? Képzeletben leállítottam magam, mert nem vagyok belezúgva, csak.. helyes. Nagyon helyes, ehhez kétség sem fér.

- Daina, beszélhetnénk? – kopogott anya az ajtón.

- Úgy látszik hamarabb túl fogok esni ezen a beszélgetésen, mint gondoltam. – súgtam oda álmosan pislogó macskámnak, aztán lemásztam az ágyról, és az ajtóhoz sétáltam. - Egyedül vagy? – kérdeztem.

- Igen. – felelt csendesen. Megfogtam a kilincset, majd kinyitottam, ezáltal anya sajnálkozó tekintetét magamra vonzva. Nem mondott semmit csak besétált, én újra bezárkóztam, majd leültem mellé. – Figyelj Danina, ne legyél dühös.

- De az vagyok. – vágtam szavába. - Mi a rossz Londonban? Miért nem lehet elengedni? Te is tudod, hogy nem kell félteni, nem vagyok esetlen. Simán boldogulnék egyedül is, ráadásul ez a munkám. Mire új állást keresnék, és oda beilleszkednék, letelne az életem. – nem mondott semmit, csak a földet bámulta. – Azért nem engedsz, mert nem akarsz, vagy mert félsz?

- Szó sincs arról, hogy félek apádtól. – nézett a szemembe. – Megváltozott, már nem olyan, mint régen! – jaja, persze. – Csak nem akarom, hogy egyedül menj el. Féltelek. Tudom, nem vagy már kisgyerek, de ez nagyon hirtelen jött. Mikor kellene menned?

- Hétfőn itt van értem Peter 4 órára.

- Ez már le van rendezve? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen. Mondtam, hogy a Londoni céggel már beszélt, és innen nincs visszaút. Ha nem engedtek el, nincs más választásom, mint hogy elszökök. – ezt lehet nem kellett volna mondani, ugyanis ez volt a B tervem.

- Képes lennél elszökni? – hitetlenkedett.

- Nem, éppen ezért akarom, hogy magadtól engedj. Ne az legyen mindig, amit apám mondd. – az „apám” szó hallatán láttam, hogy kicsit összerezzent. Ő sem szereti, ha így hívom, de mint mondtam, nem szívesen vagyok vele egy légtérben.

- Meglátom, mit tehetek, szívem. – mosolygott.

- Köszönöm. – öleltem meg.

- Amúgy London nagyon jó hely. 20 évesen kint éltem pár évet.

- Ezt nem is mondtad. – húzódtam el csodálkozva.

- Nem kérdezted. – rántotta meg a vállát. – Igaz, hogy nagyrészt borús idő van, de az emberek többsége kedves, és jó pasik vannak. – bökött meg játékosan.

- Nem a pasik miatt megyek, hanem dolgozni. – forgattam meg a szemem.

- De azért pasit is szedhetnél fel.

- Anya. – rivalltam rá nevetve.

- Jó-jó, abbahagytam. – védekezett feltett kezekkel, aztán felállt. – Megyek, puhatolózok kicsit apánál. Ő sem olyan szigorú, mint amilyennek mutatja magát. – erre inkább nem reagáltam semmit, csak megvártam, míg ismét magamra hagy a szobámban. Hátradőltem az ágyon, így fejem pont ott volt, ahol Amber feküdt. – Bízok benne, hogy anya elég hatásos lesz. – mondtam összegömbölyödött cicámnak, aki nyávogott egyet, amivel nem tudom, hogy akart-e mondani valamit, vagy csak egyszerű nyávogás volt. Mielőtt még ebbe a hülye kérdésbe merültem volna túlságosan is bele, a telefonom rezegni kezdett. Magam elé tartottam, majd a nevet elolvasva kissé remegő kezekkel nyomtam meg a felvétel gombot.