7.rész

Sziasztok manók!:)
Elmondok nektek valamit: az egész részt az utóbbi 2 órában írtam meg, ugyanis egész héten egy betűt sem írtam. Nem volt ihletem, sem kedvem, mostanában szarul vagyok, az a tipikus érzelmi zsákutca. Ennek ellenére megpróbáltam valami elfogadhatót összehozni, nem akarok csalódást okozni. 
Köszönöm a 11 kommentet, a 75 rendszeres olvasót, és 13.550 oldalmegjelenítést. Fantasztikusak vagytok!:) 
Lassan itt a tavaszi szünet, aztán a nyári, szóval kitartás, ezt már kibírjuk.;) Ha meglesz a 10 komi, jöv'hét szombaton jelentkezem. xoxo♥

 

Hamar megérkeztünk ideiglenes otthonunkhoz: megvártam míg mindenki kiszáll, aztán becsaptam a kocsiajtót, és a bejárat felé tartó csapat után siettem.

- Mit csináljunk? – fogta meg a kilincset Louis.

- Olyan meleg van. Csak pihenjünk. – fújtatott egyet Niall.

- Bemehetnénk a medencébe. – csillant fel Liam szeme.

- Ez egy jó ötlet. – szólaltam meg én is. Az előtérben levettük a cipőket, majd a többiektől elszakadva felmentem az emeletre, hogy átöltözzek. A farmert és a fehér pólót az ágyra tettem, majd magamra rángattam a fürdőnadrágomat, aztán megráztam a hajam, majd a lépcső felé indultam. A falon lévő képeket nézegettem, nem figyeltem magam elé, és bizonyára az sem, aki az emeletre gyorsan futott fel.. egymásnak ütköztünk, és mindketten hanyatt estünk.

- Áu. – hallottam a nyöszörgést magam mellől. Felültem, majd a piros hajú lányra néztem. Felvontam a szemöldököm, fogalmam sem volt a csaj kilétéről. Amint kinyitott a szemét és meglátott, pupillái kitágultak s rémült lett arca. – Jézusom! – sikított, majd olyan hirtelen ugrott fel, hogy én magam is megijedtem. Gyorsan nézett körbe, nem tudom mit keresett, de nagyon sebesen el akart tűnni. Én is feltápászkodtam, majd közelebb léptem felé egyet. Meg akartam fogni a vállát, de megint felsikított, ami elég váratlanul ért – ismét – így én is felkiáltottam.

- Miért sikítozol? – kérdeztem fennhangon.

- Teena! – kiáltott, aztán megfordult, és lerohant a lépcsőn. Csak álltam ott széttárt karokkal, összezavarodottan. Bambulásomból a nagy pukkanás, a jól ismert sikítás, és a szitkozódás zökkentett ki. A hang irányába rohantam, viszont nem a várt kép fogadott. A nevetés hangosan tört fel belőlem, amint szembetaláltam magam Niall-el, kinek arcán szét volt kenve a tejszínhabos sütemény, szempilláiról pedig piskóta darabok lógtak.

- Mi volt ez a zaj? – bukkantak elő a többiek is, de pár pillanat múlva már ők is hangosan röhögtek.

- Hallie! – hallottam meg magam mögül a kissé kétségbeesett női hangot. Louis idősebbik húga ugrott le mellőlem a talajra, majd a piros hajú lányhoz sietett. – Te mi a francokat csináltál? – kérdezte ingerülten. Hallie – ezek szerint így hívják piroskát – csak mutogatni kezdett felpörögve, aztán morgott egyet hangosan, majd kifutott a hátsó kertbe.

- Hallie miért futott ki? – jelent meg Winter nővére mellett, majd tekintetével felmért mindenkit, és láthatóan elfojtott egy nevetést, ahogy ír bandatársamhoz ért.

- Az a lány nekem futott, és megölte a sütimet! Ez volt az utolsó szelet! – válaszolt mérgesen Niall. Köztudott, hogy annál jobban semmivel sem lehet felidegesíteni, minthogy piszkáljuk az ő kajáját.

- Mondtál neki valamit? – tette fel kérdését Teena – piroska az előbb ezt kiáltotta, meg Louis is említette egyszer, hogy így hívják idősebb húgát -.

- Időm sem volt rá. – csapta le maga mellé kezeit Niall.

- Kimegyek megnézem. – pördült meg a barna hajú lány, aztán ő is eltűnt.

- Jól vagy amúgy? – nyújtott oda a szőke srácnak egy törlőrongyot Winter.

- Ja. – duzzogott, miközben letörölte arcát és mellkasát. Nehezen heveri ki a sütik elvesztését. 

- Ki ez a lány? – kérdeztem Lou kisebb húgától.

- Hallie, a nővérem legjobb barátnője. Egy suliba járnak, csoporttársak. Ja, és pár hétig ő is ebben a házban fog lakni.

- Ez most komoly? – csattant fel ír bandatársam.

- Hé, nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod. Csak hiperaktív, és néha értetlen, de alapjáraton nagyon jó fej csaj.

- Megijesztett, kétszer is. – mutattam a kettes számot. – Miért sikít? Miért ijedt meg tőlem?

- Csak nem számított rátok. És ha fél, vagy csak kétségbeesett, akkor mindig sikít. – mosolygott Winter. Nyílt a tolóajtó, és a másik két lány lépett be rajta. – Jól vagy, Vöröske? – ölelte meg Hallie-t.

- Aha. – felelt bizonytalanul. – Bocsi, hogy szétkentem rajtad a sütit. – nézett nagy szemekkel Niall-re, aki eleinte rezzenéstelen arccal figyelte, de aztán egy halvány mosoly terült el rajta.

- Majd rendelek valahonnan másikat. – legyintett.

- És bocsi, hogy beléd is beléd szaladtam. – fordult felém. Hatalmas barna szemek, hosszú szempillákkal keretezve. Nagyon szép arca volt, amit a piros hajszín még jobban kiemelt.

- Nem gáz. – rántottam meg a vállam barátságosan.

- Amúgy Hallie vagyok. – vigyorgott sokkal felszabadultabban. – Ti pedig Harry,Niall,Liam,Zayn és Louis. Nem kell bemutatkozni, ismerlek titeket.

- Csatlakoztok hozzánk a medencézésben? – nézett a három lányra Louis.

- Én csak kiülök olvasni. – válaszolt Winter. – És ti? – nézett a többiekre.

- Szívesen. – bólintott Hallie.

- Nekem van egy kis dolgom. – mondta monoton hangon Teena, és húgára nézett. Tisztán láttam, hogy farkasszemet néznek egymással, amit az idősebb tört meg, és felment az emeletre. Pár pillanatig még csend volt, amit Hallie szakított meg.

- Felmegyek átöltözni. – mosolygott. A fiúkkal együtt kisétáltam a medencéhez, aztán beleszaltóztam a tiszta kék vízbe. Nyilvánvaló, hogy Teena haragszik Louis-ra. Remélem ez nem fog sokáig tartani, mert tapasztalatból tudom, hogy a testvéri viszályokat mindkét fél nagyon megszenvedi.

Nem voltam megbarátkozva Teena viselkedésével. Feltűnően kerülte Louis pillantását, és szándékosan nem jött le medencézni se, pedig tudom, hogy ha teheti mindig a vízben van. Beszélni akartam vele, de nem most. Hallie-vel felmentünk a szobánkba, hogy átöltözzünk. Igaz, nem szándékoztam bemenni a vízbe, de nem akartam rövidnadrág formában lebarnulni. Azt húztam magamra, ami először a kezembe akadt: egy fekete-rózsaszín masnis fürdőruha.

 A hajamat felfogtam a fejem tetejére, az arcomat pedig vékonyan bekentem naptejjel, mert azon szokott csak meglátszódni, ha megfog a nap. Vöröskével pont egyszerre léptünk ki az ajtókon: rajta egy halvány rózsaszín összeállítás volt, enyhén barna bőrén jól mutatott ez a szín.

- Teena nem jön? – kérdeztem. Megrázta a fejét, miközben beszívta alsó ajkát. Sóhajtottam egyet, aztán egy mosolyt varázsoltam az arcomra, belekaroltam barátnőmbe, és együtt sétáltunk le a konyhába.

- Winter! – hallottam meg mögülem, így pont időben fordultam meg ahhoz, hogy kishúgomat el tudjam kapni.

- Szia Picur! – pusziltam meg arcát. – Hát ti? – néztem anyára, aki Hallie segítségével bevitte a konyhába a szatyrokat.

- Hamarabb végeztem, és érte mentem Zoráért is. – ölelt meg. – Teena hol van?

- Fent. – forgattam meg a szemem.

- Még mindig nem beszélt Louis-val?

- Nem is fog, ahhoz túl ideges. Ha máshogy nem is, akkor majd én ráveszem.

- Az jó lenne. – bólintott anyáskodva. – És te Hallie? Mi újság van veled?

- Julie, nem lenne probléma, ha pár napig itt maradnék nálatok? – anya gyorsan pördült meg.

- Mi a baj? Összevesztél a szüleiddel? – zúdította rá kérdéseit.

- Jaj, dehogy. Csak.. az igazság az, hogy Teena kért meg rá, hogy legyek itt mellette.

- Az teljesen más. Nyugodtan maradj, szívem. Ahol 9 ember megfér, ott van hely a 10.-nek is. – simított végig karján.

- Te jó Isten.. – nevettem a nagy szám hallatán. Ennyien még soha nem voltunk ebben a házban.

- A fiúk kint vannak?

- Igen, a medencében. Mi is oda készültünk.

- Én is mehetek, anya? – nézett fel kishúgom.

- Persze. De várj egy kicsit, mert be kell hogy kenjelek. Nem szeretném, ha leégnél. – Zora szófogadóan befutott a szobába, mi pedig fojtattuk utunkat az udvarra. A fiúk éppen különböző formákban ugráltak bele a nagy medencébe, minél veszélyesebb és viccesebb figurákat csinálva a levegőben. Hallie csatlakozott hozzájuk, én pedig leültem az egyik napágyra, és elővettem a könyvemet. Pár hangosabb nevetésnél felkaptam a fejem, vagy ha éppen Hallie felsikított, mert belelökték a vízbe, de nagyrészt a betűkbe voltam elmerülve. Észre sem vettem, hogy leült mellém valaki, csak mikor kissé maga felé fordította a borítót, hogy elolvashassa a címet. Zayn a másik napozó ágyon ült, hajából csöpögött a víz, kissé gyorsan vette a levegőt.

- Izgalmas? – kérdezte.

- Eléggé. – mosolyogtam. Ennyi volt a beszélgetésünk, de jelenlétében nem tudtam odafigyelni arra, amit olvasok. Túlságosan foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi a baja mostanában. Letettem magam mellé a regényt, aztán a többieket kezdtem el nézni. – Tényleg nem tudsz úszni? – néztem rá. Várt egy kicsit, aztán rám emelte barna szemeit.

- Nem igazán. – túrt bele hajába. – És te?

- Én nagyon szeretek úszni. – bólintottam. – Jól vagy? – csúszott ki számon a kérdés, mire a mellettem fekvő fiú összeráncolta a szemöldökét.

- Öhm, persze. – felelt bizonytalanul.

- Csak azért, mert kedvtelen vagy, és alig beszélsz. A Tv-ben teljesen másmilyennek tűnsz.

- Szóval illúzióromboló vagyok?

- Csak egy kicsit. – mosolyogtam.

- Nem minden igaz, amit a Tv-ben hallasz, vagy látsz. – lett komoly.

- Erre rájöttem pár éve.

- Akkor most már ketten vagyunk. – sóhajtott, aztán besétált a házba. Ott maradtam felvont szemöldökkel. Nem értettem, hogy miért lépett le ilyen gyorsan. Valami rosszat mondtam? Mivel nem igazán akartam már olvasni, ezért leültem a medence szélére, és belelógattam a lábamat a vízbe. Idő közben Zora is csatlakozott a kinti csapathoz, így abbahagyták az ugrálást, és inkább a vízben hülyéskedtek tovább. Liam úszott oda hozzám, és kiült mellém a medence szélére.

- Mizu? – kérdeztem a vizes fiútól. Kidolgozott felsőteste volt, a vízcseppek gyorsan folytak le mellkasán.

- Szeretek itt lenni. – ismerte be mosolyogva. – Jó érzés kikapcsolni kicsit.

- Biztos nagyon fárasztó a sikítozó lányok körében lenni mindig.

- Nem ezzel van a baj. – tiltakozott gyorsan. – Imádjuk a rajongóinkat, miattuk csináljuk.

- Szóval ha most belesikítanék a füledbe, arra kérnél, hogy sikítsak bele még egyszer, mert imádod? – a barna hajú srác hangosan felnevetett.

- Na jó, félreértettél.

- Igazából értettem, csak muszáj volt megkérdeznem. – rántottam meg a vállam.

- Így válik feltűnővé, hogy Louis húga vagy. Mindig is ilyen hülye volt? – kérdezte, bátyámra utalva.

- Igen. – nevettem. – Kisebb koromban azt hittem, hogy Louis nem normális, de komolyan. Mindig azzal piszkáltam, hogy biztos fejre ejtették, és meghülyült. – nosztalgiáztam.

- Nélküle biztosan nem telne ilyen gyorsan egy nap sem. – erre már nem mondtam semmit, csak csendben figyeltük a többieket, mígnem úgy éreztem, hogy Liam-nek elmondhatom a problémámat Zayn-el kapcsolatban.

- Szerintem megbántottam Zayn-t. – gyorsan nézett rám.

- Mert? Mit mondtál neki?

- Igazából semmit. Csak megkérdeztem, hogy mi a baja mostanában, de nem válaszolt és bement.

- Ismered Perrie Edwards-ot?

- Persze. – bólintottam értetlenül. – Ő a barátnője.

- Már nem. – sóhajtott.

- Szakítottak? – kérdeztem halkabban.

- Igen, de még mindig szereti, és nem bírja kiheverni. Meg amúgy is.. Zayn nagyon nehezen nyílik meg. Nem panaszkodik, betartja a tisztes távolságot. Nekünk is nagyon sok időbe telt, míg elértük, hogy Zayn elmondjon mindent, ami bántja. Ne vedd magadra, ő alapból ilyen. – ismét nem válaszoltam semmit.

- Winter, te szereted Justin Bieber-t? – úszott oda hozzám Niall.

- Aha, jó számai vannak. – bólintottam elismerően.

- Akkor mutatok neked valamit. – ugrott ki, megtörölte magát, majd befutott a házba.

- Niall mindenkinek eldicsekszik a dedikált Justin Bieber könyvével.  - nevetett Harry.

- Dedikált könyv? – kérdezte Hallie kétségbeesetten. Furcsán néztem rá. – Ugye nem az önéletrajzi könyve?

- De. – válaszolt lassan Louis, szintén értetlenül. Nem kaptam magyarázatot Vöröskétől, azonban Niall ordítását már meghallottam, még ha az emeletről jött is.

Arra keltem fel, hogy valaki rázogatja a vállamat. Álmosan pislogtam az egyik stewardess hölgyre, aki olyan görcsösen mosolygott rám, mintha a szája szét lenne feszítve.

- Kapcsolja be az övét kisasszony, mert leszállunk. – mondta a jól betanult szöveget, aztán tovább ment a következő utashoz, akit megijeszthet Colgate mosolyával. Nyújtózkodtam egyet – már amennyire az ülés engedte – aztán bekötöttem magam. A leszállás még rosszabb volt mint a felszállás, de ezt is túléltem. Férfiakat megszégyenítő módon voltam udvarias mindenkivel, mert az összes utas hamarabb szállt le mint én. A mostani férfiak nem tudják az illemet. Bezzeg az én időmben..

A repülőn dolgozó 3 hölgyre villantottam én is egy vigyort, akkorát amekkorát ők is rám: arcukon most egy őszinte mosoly terült el, biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem élvezik ezt a sok művicsorítást. Miután az összes csomagomat összeszedtem, a nagy tömegben kutatni kezdtem egy fiú után, aki állítólag a nevemmel egy táblán fog várni. Elég sokat kellett nyújtogatni a nyakam, mire találtam egy Daian feliratot. Intettem a pasasnak, mire az odafutott hozzám.

- Daina vagyok, nem Daian. – javítottam ki a nagy betűkre bökve.

- Bocsi. – dobta ki a szemetesbe. – Én Josh Devine vagyok. – nyújtott felém a kezét, amit jófejség miatt is elfogadtam.

- Az én nevemet már tudod. – mosolyogtam. – Szóval, te vagy a főnököm? – mértem végig a tőlem pár évvel idősebb srácot.

- Dehogy. – nevetett szolidan. Londonban már jóízűen nevetni sem szokás? – Én vagyok az az ember, aki az újoncokat elfuvarozza haza, aztán megmutatja nekik a várost, és az első pár munkanapon elkíséri őket.

- Vagyis bébiszitter?

- Hát.. fogalmazhatnánk így is. Inkább csak élő segítség. – fogott meg 2 bőröndöt, aztán megvárta míg a maradékot én is a kezembe veszem. – Gyere, kint vár az autó. – indult meg. Sok embernek majdnem nekimentem, rengetegen voltak. Igazából megértem, hiszen pár napja kezdődött el a nyár, és a fiatalok nagy része ide jött kikapcsolódni, vagy csak a rokonokhoz látogatóba. A nagy ajtón kipréseltem magam, és Josh segítségével bepakoltam a sárga taxiba. Amber-t magam mellé tettem a kis kosarában, aztán csak vártam, hogy a barna hajú fiú által bediktált címre elérjünk.

- Közel van egymáshoz a lakásom és a munka? – néztem a körbe-körbe tekintő srácra.

- 10 perc sétálva, 5 perc busszal. – mosolygott. Hamar megérkeztünk: a sofőrnek Josh kifizette a kért összeget, majd egy nagy emeletes házhoz sétált a cuccaimmal. Mikor észrevette, hogy nem követem megállt, és a fejével jelezett, hogy mozduljak már meg. Miközben húztam magam után a bőröndömet szétnéztem a környéken. Nem tűnt túlságosan kihaltnak, sőt.. pár ember lézengett az utcán, az összes ablak kinyitva, néhol-néhol hangosan szólt a zene. Barátságosnak tűnt, de a megszokott Párizsi levegőhöz képest unalmasnak. Alig, hogy beléptem az ajtón, "élő segítségembe" ütköztem.

- Miért álltál meg? – vontam fel a szemöldökömet.

- Egy hátránya van ennek a háznak.

- Micsoda?

- Nincs lift.

- Nem vagyok én annyira kényelmes, hogy ne tudjak lépcsőzni. Párizsból jöttem, nem Genovából. – kerültem ki, és felléptem az első lépcsőfokra.

- A 12.-en van a szobád. – szólt utánam.

- Hogy mi?! – engedtem el a bőröndömet, így az nagyot koppant a kemény talajon. – A 12.-en? Hány emeletes ez a ház?

- 12. – hajtotta le a fejét arcán egy elfojtott mosollyal.

- Muszáj volt a legmagasabbra tenni engem? – tártam szét karomat értetlenül.

- Igazából az a legjobb hely a házban. Este felmehetsz a tetőtérre, és az gyönyörű. Egész Londont belátod.

- Figyelj.. – emeltem fel a kezem, és egy kis szünetet tartottam, hogy lehiggadjak. – Nem városnézésre jöttem, hanem dolgozni. Nem én akartam eljönni Párizsból, hanem muszáj volt ide költöznöm. Semmi kedvem London „szépségeiben” gyönyörködni. – Josh arcáról lefagyott a mosoly.

- Mi a bajod Londonnal? Nagyon szép város.

- Csak nem akarom megismerni. Nekem Párizs a megszokott. A francia beszéd, az Eiffel-torony, a kissé régi házak, a parkok. És nem ez.

- Ne ítéld el ezt a helyet. Itt is van sok park, régi ház. Jó, Eiffel-torony nincs, de van London Eye, Big Ben. Azok is ugyanolyan gyönyörűek.

- Nem fogom megszeretni Angliát. Felőlem lehet itt hat torony óra láncostól, nem érdekel.

- Akkor már nem csak London, hanem Anglia is? – nevetett fel értetlenül.

- Te ezt nem érted. – fogtam meg ismét a cuccomat.

- Akkor magyarázd el, mert tényleg nem. – ért mellém, és elindultunk felfelé.

- Nincs mit magyaráznom. Inkább csak mutasd meg a szobámat, aztán menj a dolgodra.

- Most miért lettél ilyen elutasító? – nézett rám, de nem viszonoztam a szemkontaktust.

- Nem szokásom idegeneknek panaszkodni, vagy kiönteni a szívem. Nehezen nyílok meg az embereknek. Tudom, Londonban biztos mindenki közvetlen. – forgattam meg a szemem.

- Nem, épp ellenkezőleg. Többségük elutasító a bevándorlókkal szemben, de ha egyszer elkezdenek megbízni valakiben, onnantól nagyon jó fejek tudnak lenni.

- Most szóltad le a saját hazádat. – néztem rá fél szemmel, miközben már a nagyon sokadik lépcsőt másztam meg. A vádlim sajgott, de biztos voltam benne, hogy még a felénél sem tartunk.

- Nem szóltam le, csak az igazat mondtam.

- Ahogy gondolod. – álltam meg, hogy kifújjam magam.

- Hajrá kislány, ez még csak a 4. emelet.

- 4.-ik? – szörnyedtem el. – Minden reggel 20 perccel hamarabb kell elindulnom, mert 10 perc a lépcsőzés lesz. – morogtam.

- Ne legyél már ilyen morcos. – bökte meg a vállamat.

- Te meg ne taperolj. – gyorsítottam, hogy leelőzzem, de mivel ő tartozik az erősebbik nembe – hahaha NO – ezért gyorsan utolért.

- Tényleg nem kellene ennyire visszataszítónak lenned. Csak segíteni próbálok.

- Azzal nem segítesz, ha egyfolytában beszéltetsz, mert már most nincs levegőm, és ez még csak a 6. emelet. – lihegtem, a nagy hatos számra mutatva a falon. Megrázta a fejét mosolyogva, majd újra elindult. Immáron csendbe értünk fel, mindketten hangosan fújtatva. Esküszöm, még le is izzadtam. Josh kinyitotta a lakásom ajtaját, majd előre engedett. Halvány fény uralkodott az egész házban. Az ajtó mellett volt egy nagy fekete fogas, alatta egy barna cipős polccal, amihez hozzátámasztottam a csomagjaimat.

- Mennyi idő kell, hogy elkészülj? – tette zsebre kezeit.

- Elkészüljek? – néztem rá értetlenül.

- Mint mondtam, meg fogom neked mutatni Londont.

- Mi nem volt világos abból, amit a lépcsőn felfelé jövet regéltem neked? Nem érdekel London.

- Ez a munkám, amiért fizetést kapok. Másrészt pedig szívességet teszek neked.

- Mi ebbe a szívesség? – tettem keresztbe a karjaim.

- Eltörlöm a téves rögeszméidet ezzel a várossal kapcsolatban.

- Nem fogom megszeretni Angliát. – jelentettem ki.

- Az lehet, nem is mondtam, hogy ezentúl imádni fogsz mindent. De ráébresztelek arra, hogy ez az egész kicsit hasonlít Párizshoz. Csak békélj meg vele.

- Sok dolgot lesz. – néztem rá elrettentően, hátha meggondolja magát.

- Időm, mint a tenger. A következő újonc holnap jön, felőlem akár egész este járkálhatunk, rád érek.

- Miért nem adod inkább fel, és törődsz bele?

- Nem szokásom feladni a dolgokat. – kezdett hátrálni. – Sok embernek változtattam már meg a véleményét, és veled is ezt fogom csinálni. – lépett ki a folyosóra. – 1 óra múlva találkozzunk a halban. – intett, aztán eltűnt. Pár percig még ott álltam, aztán egy fújtatással becsuktam az ajtót, és a bőröndök felé fordultam. Amber kíváncsian pislogott rám a macskaszállító mögül. Leguggoltam elé, kivettem, majd az ölembe tettem.

- Hogy én mire vállalkoztam. – panaszkodtam zafírkék szemeibe.