8.rész

Sziasztok!:)
Én mindig kések, megszoktátok már, igaz? :') Egész nap családi nagy találkozó volt nálunk, este 8 óra fele mentek el, és én mint egy félhúsz kezdtem el írni a részt, mert megint alig volt kész belőle pár oldal. Ahogy közeledik a vége felé a suli kicsit nehezebb lesz írnom, mert jönnek az év végi dogák, de nyáron majd kárpótollak benneteket, ígérem!:)
Köszönöm az újabb díjakat, az olvasókat, tetszikeket, kommenteket. Nagyon-nagyon hálás vagyok nektek! Jó olvasást, jöv'hét szombaton 10 komi után jövök. xoxo♥
 ui.: Általában mindig írtok nekem face-n, hogy mikor rakom fel a következő részt. A jobb oldali menüsor tetején mindig megtaláljátok az időpontot!:)

 Az ablakpárkányon ültem, az egyik lábamat felhúztam, míg a másikat lógva hagytam, és bámultam ki a napsütötte utcára, a rohanó emberekre, az enyhén hajlongó fákra. Biztos voltam benne, hogy Winter leszűrte: csak Louis miatt nem megyek medencézni. Imádom a vizet..ha strandra mentünk is alig lehetett a parton látni, egyfolytában csak úsztam és úsztam, most viszont inkább kihagyom, mert dolgom van. Nagyon hihető, mondhatom. Már nagyon untam a fejem, fogalmam sem volt mit csináljak, hiszen Hallie is lent van, de pofátlanságnak érzem felhívni. Azért mert én nem szimpatizálok a lenti fiúkkal, ő még nyugodtan barátkozhat, nem fogom megszabni neki mit csináljon. Hamar elegem lett az ücsörgésből, ezért kerestem valami jó kis horror filmet, aztán lesétáltam a konyhába, hogy hozzak fel valami nasit mert TV-t nem lehet nézni kísérő nélkül. Egy kis porcelán tálba raktam vanília, csoki és málna fagyit, majd visszasétáltam az emeletre, lefeküdtem az ágyra és elindítottam a filmet. Gyorsan rájöttem, hogy egy ilyen film mellett nem lehet nyugodtan falatozni, mert az egész gyomorforgató, ezért inkább rátettem valami vígjátékra, és folytattam tovább a hideg édesség magamba kanalazását. Az ajtómat résnyire nyitva hagytam, ezért tisztán láttam, ahogy a félmeztelen szőke elrohan a folyosón és bemegy a szomszéd szobába. Kikapcsoltam a nagy készüléket, hogy halljam, mit csinál. A motoszkálásból leszűrtem, hogy valamit keres, de nem találja. Már ott tartottam, hogy megkérdezem, mit szeretne ennyire megtalálni, mikor egy hatalmas ordítás következtében kis híján a jégkrémet magamra borítottam. Felugrottam az ágyból és az ajtómat erősen meglökve szökkentem ki a folyosóra. Niall ideges, értetlen, és vegyes érzelmekkel nézett rám, miközben kezében a Justin Bieber könyvet tartotta, melyet pár órája a bőrönd legaljába tettem.

- Ez..ez..ez – hebegett magas hangon, szerintem még beszélni is elfelejtett hirtelen.

- Figyelj.. – túrtam a hajamba, hogy valami magyarázatot mondjak gyorsan, amivel meg tudom menteni piros hajú barátnőmet az ír srác totális haragjától.

- Ki csinálta ezt a könyvemmel? – sipákolt.

- De csak véletlenül történt.

- Te voltál? – fordította fejét oldalra.

- Dehogyis. – tiltakoztam gyorsan, mert felháborodottságából kiindulva lehetséges, hogy most azonnal nekem ugrott volna. – Hallie csak meg akarta nézni, de csokis volt a keze, és..

- HALLIE! – üvöltött Niall, - Isten bizony hátraugrottam egyet – majd elrohant mellettem. Amint magamhoz tértem futni kezdtem a dühös fiú után, hogy megállítsam. Anya rettentően furcsán nézett rám, amit meg is értettem, de nem álltam meg. Amint kiértem az udvarra a többiek is kíváncsian néztek ránk. – TE! – mutatott kétségbeesett barátnőmre, aki a medence mellett állt, és haját babrálta. – MÁR MEGINT TE?! – Niall hisztisebb mint egy lány. – Azt még lenyeltem, hogy a kajámat megölted, de hogy ezt a könyvet is tönkretedd?! Te szándékosan csináltad mindkettőt! Miért utálsz engem?!

- Nem volt szándékos, csak csokis volt a kezem, de nem láttam, és összekentem. – csapta le maga mellé kezeit barátnőm.

- Egy kis csokitól még nem lesz ilyen a borító! – tartotta maga elé a könyvet, mire a többiek elég feltűnően fejezték ki meglepettségüket, kivéve Harry-t, aki majdnem elnevette magát. Nem értem mi volt ebben annyira vicces.

- De én.. le akartam törölni vizes ruhával. Csak.. túl erősen dörzsöltem. – Niall álla egyre jobban esett le, arckifejezése elképesztő volt. – Csak bepánikoltam, jó?! – emelte fel hangját Hallie is.

- Ezt nem hiszem el. – dobta maga mellé a – már számára értéktelen – könyvet.

- Sajnálom.

- Attól még nem lesz jobb.

- Veszel magadnak egy másikat, ilyen egyszerű. – lépkedtem barátnőm mellé, aki azonnal megszorította a kezemet. – Nem értem miért vered ekkora dobra. Ez csak egy életrajz.

- Úúúú. – Liamre néztem, aki úgy bámult vissza rám, mintha most annyira sértő dolgot mondtam volna.

- Ez Justin Bieber-ről szól. Justin Bieber az egyik kedvenc énekesem, szinte már a példaképem! Alá is írta! Ilyet nem tudok másikat venni, azért volt ilyen fontos. – kiabált. Felbosszantott, hogy ilyen hangnemben beszél velem.

- Én tényleg nagyon sajnálom. – próbálkozott még egyszer Hallie.

- Nem érdekel. – felet keményen Niall. – Ha szerzel nekem egy másik ugyanilyet, megbocsájtok.

- Hahh. – horkantam fel. A felvont szemöldökű srácra néztem. – És mégis honnan szerezzen neked, mikor még soha nem találkozott a Bieber gyerekkel? – fontam keresztbe a kezeimet.

- Nem érdekel, oldja meg.

- Kettőtök közül ki a világsztár? – néztem rá gúnyosan. – Vegyél egy könyvet, hívd fel Justint, mert ugyebár biztos meg van a telefonszáma, hiszen mindketten annyira fontos emberek vagytok, találkozzatok, írja alá, és legyél boldog. Ha úgy vesszük, Hallie még szívességet is tett neked, mert így lesz okod rá, hogy összefussatok a példaképeddel. Inkább köszönd meg. – a feszültséget szinte vágni lehetett. Niall arca világfájdalmas lett, szemei alapján nagyon rosszul esett neki, amit mondtam. Valahol legbelül, a kis lábujjam leghegyében megbántam, hogy ezeket mondtam, de nem érdekelt. Igazam volt.

- Nem mi vettük el tőletek Louis-t, nem kellene azért utálnod, mert nem ismersz. Semmit nem tudsz rólam, vagy a többiekről, mégis gyűlölsz minket. Pedig egyáltalán nincs rá okod. – mondta halkan, majd felvette a könyvet. Nem hittem el, hogy ezeket mondta nekem. Én nem utálom őket, csak egyszerűen nem akarok jó pofizni, nem akarok barátkozni. Csak messzire el akarom kerülni mindannyiukat, a bátyámmal együtt. Álltam a farkasszemet egy ideig, de aztán karon fogtam a megszeppent Hallie-t, és gombóccal a torkomban viharoztam el a szőke fiú mellett.

 Pár pillanat múlva a csend beállt, senki sem akart megszólalni. Felálltam a medence széléről és odasétáltam Niall-höz.

- Sajnálom, haver. – tettem vállára a kezem.

- Nem a te hibád. – nézett le az életrajzra.

- Nem is a könyvről beszéltem. – rám emelte bánatos kék szemeit. – Sajnálom, hogy Teena ezeket mondta neked, ez mind miattam van. Rajtatok tölti ki a dühét, ami felém irányulna alapjáraton, csak velem nem hajlandó beszélni.

- Nem lehetne, hogy te beszélj vele?

- Ez nem ilyen egyszerű. Szóba sem akar állni velem. – ráztam meg a fejem.

- És Winter? – nézett kisebb húgomra, aki látszólag nem figyelt ránk, előre bambulva szigorúan nézett.

- Teena nevében is sajnálom Niall. – ezek szerint mégis figyelt. – Ő nem ilyen, csak most nem normális. Beszélni fogok vele holnap, míg próbán lesztek. Elegem van ebből az egészből, hogy a saját két testvérem nem szól egymáshoz. Nem fogom hagyni, hogy a ti nyaratokat, az enyémet, és a sajátját is elrontsa a maga kis hülyesége miatt. Elhiszem, hogy haragszik Louis-ra, de mégiscsak a bátyja. – hangja határozottan csengett. – A könyvet pedig megpróbálom megszerezni neked. – lépett közelebb az ír fiúhoz. – Fogalmam sincs hogyan, de meglesz, ne aggódj. – Niall óvatosan ölelte meg húgomat, homlokát megtámasztotta a vállán szokásához híven. Winter apró köröket írt le a hátán, majd pár pillanat után elengedte, és bement a házba.

- Asszem’ én most lefekszem. – motyogott a szőkeség, aztán ő is eltűnt. 3 barátommal maradtam kint, a medence szélén ültünk csendben. Semmi kedvem nem volt már a mókához, a szórakozáshoz. A tudat, hogy a saját húgom gyűlöl teljesen felkavart. Az, akivel régen minden olyan tökéletes volt. Nem képes megérteni, hogy ami velem történt az nagyon jó. Részben igaza van, mert nem kerestem, és biztosan nagyon rosszul esett neki, de—egyszerűen nem mertem. Pont a haragjától féltem, amit most ki is érdemeltem. Csak abban bízok, hogy Winter tud majd vele beszélni, és megtalálják a közös nevezőt, mert nagyon szükségem lenne rá. Olyan nekem, mint a második felem. Mindent együtt beszéltünk meg, kölcsönösen segítettünk egymásnak, jókat nevettünk, igazi testvérek voltunk.

- Kibékültem Perrie-vel. – szólalt meg hirtelen Zayn, mire mindannyian felé kaptuk a fejünket.

- Mert eddig össze voltatok veszve? – kérdezte Liam.

- Nem, csak olyan furcsa volt ez az egész.

- Várj, mikor beszéltetek? – hunyorgott Harry.

- Mikor mondtam ma, hogy van egy kis elintéznivalóm Perrie-hez mentem, hogy megbeszéljünk mindent. Nincs harag, barátok maradtunk.

- Akkor most már megint a régi leszel? – kérdeztem.

- Eddig is az voltam.

- Hát hogyne. – nevetett Harry. – Mindig a telefont bújtad, nem beszélgettél velünk, semmin nem nevettél.

- Jó-jó, igazatok van. – védekezett egy féloldalas mosollyal az arcán. – De már minden jó. – nézett le kezeire.

- Az a lényeg. – zárta le ezt a témát Liam. Ismét csend telepedett ránk, mind a négyen el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal.

 Néhány perc ücsörgés a fal mellett, és rájöttem, hogy el kellene kezdenem készülődni, hiszen mindjárt találkozóm van, még ha nem is szeretném, hogy az legyen. Felvánszorogtam a földről, Ambert visszatettem ideiglenes otthonába, aztán a bőröndöket behúztam a nappaliba, mely a konyha után következett. Igazán kedves kis albérlet volt, majdnemhogy minden az én ízlésem szerint volt berendezve. Kivettem egy törülközőt, majd megkerestem a fürdőt. Halványkék volt a csempe színe, egy tusolókabin, egy kád, egy WC és egy nagyobb polc kapott itt helyet, a falon egy széles tükörrel. Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat, a tusolórózsát leakasztottam, majd elindítottam a meleg vizet. Nem volt időm túl sokáig magamra  folyasztani, pedig most a szokásosnál is jobban esett. Megtörülköztem, aztán magam köré csavartam a törülközőt, és ismét kisétáltam a nagy kék utazómhoz. Direkt azért is kényelmes ruhát választottam, ha már egyszer muszáj városnéző túrára mennem, legalább érezzem jól magam a bőrömben. Magamra kapkodtam a fehér farmert, a bő, fekete, macskás hosszú ujjút, majd átfésültem barna hajamat, a szememen megerősítettem a reggel feltett alap sminkemet, fújtam magamra parfümöt, aztán a fejemre tettem a fehér kalapot, felvettem a fekete sarumat, elköszöntem Amber-től, és bezártam a lakást.

 Lassan sétáltam a lépcsőn, részben azért mert még volt 10 percem, másrészt pedig nem akartam leizzadni mire a földszintre érek. A telefonomon Twittereztem, nem is néztem hova lépek, bíztam az ösztöneimben és a szerencsében, hogy nem fogom kitörni a bokám. Sajnos az egyik fordulóban elég szépen nekimentem egy idős néninek, aki ijedtében eldobta az összes táskáját és szerintem már azt is kiabálni akarta, hogy minden pénzét vihetem, csak ne bántsam.

- Jaj, elnézést kérek, nem figyeltem. – guggoltam le, és összeszedtem a szétgurult narancsokat.

- Semmi baj kedveském, köszönöm szépen. – mosolygott megkönnyebbülve. Szerintem nem úgy nézek ki, mint egy rabló. Még elnézést kértem utoljára, aztán újra elindultam, vagyis csak szerettem volna. – Aranyom, nagyon sürgős dolgod van?

- Hát.. igazából nem annyira. – válaszoltam lassan.

- Segítenél nekem felvinni ezeket a cuccokat? Nagyon nehezek, és az én lábam sem a régi. – nevetett fel tipikus idős nénisen, én pedig megsajnáltam, ezért azonnal a segítségére siettem. Meglátszik, hogy jó nevelést kaptam.

- Hanyadikon tetszik lakni? – néztem rá.

- A 11.-en. Igazából nem szerettem volna én oda költözni, de az unokám csak itt talált üres szobát. Vagyis, a 12. emeleten is volt még egy, de akkor már inkább ez. – igazította meg szemüvegét. – Te is ebben a házban laksz?

- Most költöztem be a legfelső emeletre. – grimaszoltam egyet, amit a néni nem láthatott, hiszen maga elé nézett.

- Megkérhetnélek rá, hogy ha tartasz is házibulit, ne legyetek túl hangosak? – az öregek miért tudnak ilyen aranyosan nézni? Már amelyik.

- Nem tervezem, hiszen nem igazán van még itt barátom.

- Hogy-hogy?

- Most költöztem Londonba, eddig Párizsban éltem, és szinte senkit nem ismerek.

- Ne aggódj szívem, biztos hamar sok barátot találsz majd magadnak. – állt meg, hogy elővegye a kulcsokat, és kinyissa az ajtót. Amint ez megtörtént, megvártam míg bemegy, majd utána vittem én is a csomagjait. – Csak tedd le a konyhába, légyszives. – a nagy fehér pultra tettem le a három táskát, miközben csak úgy óvatosan körbenéztem. A fő szín főleg a barna volt, minden olyan régiesen volt elrendezve, amit nem is csodálok. Mintha egyik nagyszülőm házában lennék, már ha még élnének. Kissé meglepődtem, mikor ugatást hallottam meg magam mellől. A pici fehér szőrmók farok csóválva figyelt, nem hiszem hogy megakart támadni, csak nem tudta ki vagyok.

- Szia. – guggoltam le lassan, mire a kiskutya kilőtt, és odafutott hozzám. Aranyosan feltette két lábát a térdemre, és onnan élvezte, ahogy óvatosan simogatom.

- Látom összebarátkoztál Herceggel. – jelent meg mellettem az idős hölgy.

- Nagyon aranyos. – egyenesedtem fel. – Viszont nekem most mennem kell. – indultam meg kifelé. – Örültem a találkozásnak.

- Köszönöm. – nyúlt a kezem után, majd kinyitotta a tenyeremet, és 5 fontot tett bele.

- Ezt nem fogadhatom el, nem pénzért segítettem. – akartam visszaadni neki, de hátratette a kezeit.

- Tedd csak el nyugodtan. – mosolygott.

- Nagyon kedves a nénitől. – tettem zsebre hálásan.

- A nevedet megtudhatom? – szólt utánam az ajtóból.

- Daina vagyok. Daina Westerfield.

- Én pedig Sarah. Remélem találkozunk még. Nem igazán van társaságom, szóval ha unatkozol, szívesen látlak.

- Megfontolom az ajánlatot, és köszönöm szépen. Viszlát. – intettem, aztán elindultam lefele. Az óra szerint már 10 perces késésben voltam, de ez most nem foglalkoztatott. Lehet igaza lesz anyának, mert a Londoniak mégis kedves emberek? Bár.. ez csak egy idős néni volt, ettől még nem biztos hogy mindenki ilyen. A tervemet kissé meghiúsítottam, miszerint nem sietek, mivel a lépcsőfokokat kettesével szeltem, és mire a földszintre értem, hangosan fújtattam. Josh a falnak támaszkodva állt, és a telefonját nyomkodta. Amint meghallotta a lihegésemet, rám nézett, és egy nagy mosoly terült el az arcán.

- Azt hittem nem fogsz jönni. – lökte el magát a faltól, kezeit zsebre dugta.

- Egy néninek segítettem, azért késtem.

- Semmi baj, London megvár minket. – kacsintott.

- Ja, ettől féltem én is. – húztam el a számat.

- Ne legyél már ilyen negatív. – karolt belém, és elkezdett húzni a kijárat felé, de megtorpantam, így ő is újra rám nézett. – Tudom, ne taperoljalak. – húzódott el, mire halkan felnevettem, és immáron én indultam meg a nagy barna ajtó felé. Kiérve megcsapott a kissé hűvös levegő. Egyáltalán nem volt hideg, olyan pont jó.

- Hova megyünk először?

- Mégis érdekel?

- Nem, csak nem akarok csendben lenni, amíg oda nem érünk. – Josh arcán egy nagy mosoly terült el.

- Először a Tower Bridge-hoz, aztán a Big Ben, Hyde park, majd a London Eye, mert az este a legszebb.

- És ez hány órás út is lesz, hogy az este a legszebb? Még csak 6 óra van, és 8-kor sötétedik.

- Minimum 3.  – hangosan felhorkantam, amin a barna hajú srác ismét jót röhögött.

- És, mesélj magadról valamit, hiszen nem nagyon ismerjük egymást. – kezdeményezett beszélgetést.

- Játsszuk azt, hogy mondunk magunkról 3 dolgot felváltva, egészen addig, míg elfogynak a tulajdonságok, aztán kérdezünk a másiktól.

- Oké. – lelkesedett be. – Te kezded.

- Daina Westerfield a teljes nevem, 17 éves vagyok, kiskoromban Washingtonban éltünk, aztán költöztünk Párizsba. – néztem rá, mire egy aprót bólintott.

- Josh Devine vagyok, 22 éves, és már nagyon régóta Londonban élek.

- 22 éves vagy? – lepődtem meg.

- Nem nézek ki annyinak? – sandított rám fél szemmel.

- Maximum 20-nak. – rántottam meg a vállam. – Akkor most én. – gondolkoztam. – Van egy cicám, Amber, a kedvenc színem a kék, és nagyon válogatós vagyok kaja terén.

- Imádok dobolni, mondhatni, hogy ez a munkám is, kedvenc színem a zöld, és van egy kutyám.

- Most már kérdezz, nincs ötletem. – mosolyogtam.

- Van barátod?

- Nincs. – nem akartam erről többet mondani, hiszen nem ismerem.

- Van legjobb barátod?

- Több is. – bólintott, hogy megerősítse a mondandóját.

- Csajos, vagy inkább pasis csaj vagy?

- Mikor hogy. Szeretem a laza ruhákat, nem igazán vagyok oda a szoknyákért, a ruhákért, és a magassarkúkért, de ha kell, akkor felveszem őket. Mióta dobolsz?

- Egészen kicsi korom óta. Kedvenc énekes?

- Rihanna. Nagyon szép hangja van. – bólogattam elismerően. – Még a szüleiddel élsz?

- Nem. – nevetett. – Ahhoz már túl nagyfiú vagyok. – húzta ki magát büszkén. Vártam, hogy feltegye a következő kérdést, de helyette csak megállt.

- Miért álltál meg? – néztem körbe. Hamar választ kaptam a kérdésemre, hiszen egy füves részen voltunk, a Tower Bridge pedig tőlünk pár szár méterre húzódott. – Hű.

- Nem tán tetszik? – hallottam hangjában, hogy most csak provokál.

- Nem rossz, nem rossz. – tettem keresztbe a kezeimet.

- Üljünk le egy kicsit. – helyezkedett el. Nem ellenkeztem, csak lehuppantam tőle egy fél méterre, és összefontam a lábaimat törökülésbe.

- Félsz a munkahelyedtől?

- Nem igazán. – ráztam meg a fejem, miközben a füvet kezdtem tépkedni. – Csak nem szeretem az új környezetet. Nem szeretek idegen emberekkel ismerkedni, nem az én világom ez.

- Szerintem nem lesz nehéz dolgot, jó fej munkatársakat kaptál.

- Te ismered őket? – néztem rá.

- Persze, ők már rutinos dolgozók a Nando’s-ban.

- Lányok, fiúk?

- Vegyesen. – mosolygott. – Csak próbálj meg egy kicsit közvetlennek lenni, mert ők nyitni fognak majd feléd. Minden újonccal nagyon barátságosak.

- Van valami szabály, amit tudnom kell?

- Ne gyere össze munkatárssal, se a főnököddel, se a főnököd rokonaival.

- Nem terveztem. – tiltakoztam gyorsan.

- A vendégekkel ne bunkózz, és többségben a vendégnek van igaza, ezt jól jegyezd meg.

- Még ha nincs is igaza, akkor is neki van igaza? – Josh összeráncolta homlokát kacifántos kérdésem hallatán.

- Igen. Pocsék szabály, de ez van.

- Más valami?

- Munkahelyen szexelni tilos. – ha most lett volna valami a számban, biztos kiköpöm.

- Te totál hülye vagy. – nevettem fel.

- Most miért? Ez is szabály. – tette fel kezeit védekezően.

- Ennyi?

- Azt hiszem igen. – gondolkozott.

- Akkor nem lesz nehéz dolgom. – sóhajtottam. Pár percre beállt közénk a csend, én a hídon elhaladó kocsikat figyeltem.

- Menjünk?

- Aha. – bólintottam, aztán elfogadtam Josh segítő jobbját. Leporoltam a nadrágomat, majd elindultam a barna hajú fiú után, aki máris a következő kérdését tette fel nekem.